Mi a lényegbeli különbség a középiskola és az egyetem között azon kívül, hogy több épületben van lehetőséged arra, hogy eltévedj, és több lépcsőfokot kell megmászni annak érdekében, hogy eljuss órára? Van-e alapja annak, mikor a tanárok azzal a mondatkezdéssel ijesztgetnek, hogy "Ezt az egyetemen már nem tűrik meg..."? Tényleg igaz, hogy alig kell órára bejárni, és amúgy egész héten megy az ivás? A tanulók fejét már az előtt teletömik tévhitekkel, mielőtt hallgatókká válhatnának, és mivel úgy érzem, hogy lassan sikerült belerázódnom az egyetemi életbe, ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
Mik azok a dolgok, amik miatt visszamennék a gimnáziumba, és mik azok a dolgok, amik miatt eszembe se jutna betenni oda még egyszer a lábamat? A mai bejegyzésem ezt a témát járja körbe, hogy némileg segítsek "megvilágosodni" az értetlen, jövőbeli hallgatóknak.

Középsuliban hozzá vagy szokva egy bizonyos időbeosztáshoz, amit a titkárságon elintéznek neked. Megmondják, hogy a héten minden nap minimum hat órád van, és te beletörődsz, mert kénytelen vagy bejárni, mert az igazolatlan hiányzások tucatját még a legkedvesebb osztályfőnök sem intézi el neked egy szempillarebegtetésért.
Aztán bejutsz egyetemre, és a nyakadba zúdítják a feladatot, adnak egy mintatantervet, hogy melyik tárgyat melyik félévben kéne elvégezned, és ennyi. A te felelősséged az, hogy időben elkezdj gondolkozni azon, hogy inkább délelőtt vagy délután kéne bejárni, és a te bajod lesz, ha valamelyik fontos tárgyat elfelejted felvenni, mert senki sem kéri számon rajtad.Az, hogy a tárgyfelvétel mennyire körülményes, egy egész bejegyzést is megérdemelne. Mindenesetre azt a pozitív dolgot még megemlíteném, hogy ha szerencséd van tényleg te dönthetsz a felől, hogy mettől meddig vagy bent. Ha pedig nincs szerencséd, mert tegyük fel kitúrtak arról az időpontról, amelyiket eredetileg választottál, csak egy dolgot tudok mondani; ismerős helyzet, barátom.

02.: Az időbeosztás
Kérem vissza azt az időt, mikor még megmondták, hogy a következő órára ez és ez kell, és nem csak megtartottak egy előadást, aminek a végén közölték, hogy "ja, amúgy el kéne kezdeni olvasni". És ez az a pillanat, mikor a kevésbé felelősségteljes és összeszedetlen emberek (én) bepánikolnak, mert azt sem tudják, hogy pontosan mit is kéne olvasniuk, és mekkora figyelemmel, hogy vizsgaidőszakra megmaradjon a dologból valami.

03.: A barátok

Azt mondják, hogy ha a rokonaidat nem is, de legalább a barátaidat megválogathatod. Azért egy 30 fős osztályban nem sok válogatni való áll rendelkezésedre, és hallottam már olyan emberről, akit az osztálya egyszerűen kiközösített pusztán egy olyan hobbi miatt, amit ők nem értettek. Szerencsére nekem mázlim volt a középsulis barátkozás témájában, de valahogy mégis jobb volt több száz ember közé beszabadulni előadásra.Ha jól számolom másfél hónapja kezdődött el az egyetem, de még mindig találok új arcokat, akik mellé leülhetek, és előadás végén nyugodtan beszélhetek velük (akár pontosan arról, hogy ők sem csinálnak semmit, és fogalmuk sincs róla, miről szól az óra). Persze, lesznek olyanok, akik csak ismerősökké válnak, és lesznek olyanok is, akikkel egész este chatelni fog az ember, de a lényeg az, hogy itt tényleg lehetetlen az, hogy magányosnak érezd magad.

04.: Az órák és a szünetek

Tényleg nem kell bejárni? Tényleg, csak akkor minek akartál egyetemre menni, ha nem vagy hajlandó órára menni? Arról nem is beszélve, hogy semmi értelme kihagynod "csak úgy" alapon egy órát, mert a jegyzetet úgyis kénytelen leszel elkérni valakitől, akinek csak jobb esetben tudod követni a gondolatmenetét. És az olvashatatlan kézírásokról még nem is beszéltem. Persze ha szerencséd van találhatsz olyan embereket, akikkel lebeszélheted, hogy mondjuk ő bemegy xy órára, te meg yx órára, és akkor mindkettőtöknek egyel kevesebbet kell bent ülnötök.
De ez túl logikus a megvalósításhoz, plusz ketten szenvedni jobb, mint egyedül.Az órarendtervezésben érdemes figyelembe venni az órák közti szüneteket is, hogy ha van rá lehetőség, mert az egy órás szünetek még elmennek, de ha három órán keresztül nem tudsz mit kezdeni magaddal (hazamenni pont nem éri meg), az nem valami felemelő.

05.: A tanárok

Általánosban egyenesen az ellenségeid, aztán gimis gólyaként már megbékülsz a létezésük tudatával. Ahogy telnek az évek, rájössz, hogy a tanárok is normális emberi lények azt leszámítva, hogy nekik órákig tart elfogyasztani egy bögre kávét, és végzős korodra már szimpatikusabbá válnak, mint a gólyák.Aztán jön az egyetem, ahol egy professzor nem szégyelli bevallani, hogy neki egyébként fogalma sincs egy bizonyos témáról, sőt, még meg is kéri, hogy ha valaki érti a dolgot, avassa már be őt is. Az egyetemi oktatók már értelmes emberként kezelik a hallgatókat, nem pedig megzabolázatlan, neveletlen kölykökként, akiknek fejmosást kell tartani.

Ezek voltak a lényeges különbségek, amiket eddig sikerült észlelnem. Gondolom ahogy telik majd az idő, egyre több dolgot fogok megtudni, de addig is ennyi általam összeszedett észrevétellel kell beérnetek.

A múltkor belegondoltam abba, hogy hányszor néztem utána annak, hogy a filmekben milyen altatót szednek be az emberek alkohol mellé, ha úgy döntenek, hogy nem folytatják. Azt mondják tinédzserkorban normális ez a gondolkodásmód, és az emberek kinövik ezeket a gondolatokat, de ha így lenne, akkor nem térnék vissza változó időközönként a Google keresőhöz.

Nem tudom, hogy miért kezeljük tabu témaként, gyerekes dologként azt a mélypontot, mikor már nem is érezzük élőnek magunkat. Senki sem beszél róla nyíltan, pedig kéne, és akkor talán nem éreznék az emberek annyira egyedül magukat.

Mindenesetre most nem a saját mélypontjaimról szeretnék írni (bele se férne egy bejegyzésbe), hanem arról, hogyan szoktam kirugdalni magamat belőle, vagy legalábbis próbálom kirugdalni magamat minden egyes alkalommal.

Azt mondják, nem szabad, de nekem sokat segít. Nem gondolkozom azonnal azon, hogyan szedjem össze magam, szépen elmerülök minden egyes negatív gondolatomban, és nem erőltetem magamra a jókedvet. Tulajdonképpen a tettetett boldogság a szomorúság legborzasztóbb formája. Az életnek arról is kell szólnia, hogy érzelmeket éljünk át, ezáltal fejlődünk igazán, ennek köszönhetően leszünk erősebbek.

Nem szégyen az ágyban kuporogni, és a jövő kilátástalanságán gondolkodni. Szóval gubózz be nyugodtan annyi időre, amennyire úgy érzed, hogy szükséged van.

Amikor úgy érzed, hogy kész vagy olyan emberekkel megosztani a gondolataidat, akiknek számít a véleménye, akkor ne habozz. A barátok nem csak arra vannak, hogy szórakozz velük, néha szükség van rájuk, hogy segítsenek kimászni a rossz dolgokból. Arról nem is beszélve, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy már ők is átestek hasonló problémákon, mint te, így még tanácsot is tudnak adni. 

Ha ők is tanácstalanok a helyzettel kapcsolatban, még mindig ott van a válluk, és a tudat, hogy meghallgattak, és foglalkoznak veled, mert számítasz nekik.

3.: Kapcsolj komfort-üzemmódba
Nem kell megfelelned senkinek, egyedül magadnak. Edd meg az egész pizzát, nézd végig az egész évadot, maradj ágyban tízig. Tégy bármit, a lényeg, hogy kivételesen próbáld előtérbe helyezni a saját érdekeidet, és ne gondold azt, hogy emiatt önző leszel.
Viszont figyelj arra, hogy ne ess át a ló túloldalára, szép lassan kezd összeszedni magad, de ne egyik pillanatról próbálj negatívról pozitívra váltani, mert nem fog menni. Ne elhatározásból lépj ki a mélypontból, hanem csak döbbenj rá, hogy már nem vagy benne. Így sokkal hosszabb távon leszel boldog, mintha magadra erőltetnéd az egészet.

4.: Ideje kimozdulni
Az ágyból, a komfort zónából, egyenesen az emberek közé. Nem hagyhatod, hogy a napjaid elszálljanak melletted, mert mint minden emberi lénynek, egyszer neked is voltak álmaid és céljaid. Ha pedig nincsenek, akkor találni fogsz, amint új kapcsolatokra és tapasztalatokra teszel szert, csak szép lassan nyitnod kell a világ felé.
Senki sem erőlteti rá a dolgot, akkor fogsz tudni igazán lépni, mikor rájössz, hogy ezt önmagad miatt teszed, senki másért. És nem, még mindig nem vagy önző, aki pedig az ellenkezőjét állítja ennek, az valószínűleg azért teszi, mert nem bírja felfogni, hogy valami olyanon mész keresztül, amin nem tudsz varázsütésre változtatni.

5.: Ne ess kétségbe, ha visszaesel
A bejegyzésem elején már említettem, hogy hányszor kellett kivánszorognom különböző mélységű lelki gödrökből. Nincs abban semmi rossz, ha néha úgy érzed, hogy ez az "összeszedem magam-dolog" mégsem fog menni. Teljesen természetes, hogy a kezdeti boldogságlöket, és "azért is túlélem" hozzáállás egy idő után elveszik, ezért is hangsúlyoztam ki többször azt, hogy ez egy hosszú folyamat. A lényeg, hogy gondold át a gondjaidat, önmagad előtt semmi értelme takargatnod őket, aztán pedig kezdd újra önmagad összeszedését.

Ez az öt tanács az, amit vészhelyzet esetére tudok javasolni, amikor úgy érzed, hogy semmi sincs a helyén, neked pedig semmi keresnivalód sehol. Ne gondold azt, hogy mindenki mindig szuperboldog, te pedig csodabogár vagy a gondjaid miatt, mert ez nem így van. Sajátítsd el az elfogadás és továbblépés művészetét, az idő gyógyító hatású.

Világ életemben problémám volt az ismerkedéssel, önmagam bemutatásával, és a beszédkezdeményezéssel is. Nem tudom, hogy ismerős-e nektek az érzés, mikor egy ember leül mellétek, és úgy gondoljátok, hogy beszélgetnetek kéne vele, de fogalmatok sincs, hogy miről, ezért csak csöndben ücsörögtök, és magatokban mélyen elsüllyedtek.
Na, személy szerint szinte mindig ezt csináltam, ahányszor egy osztálytársamat mellém ültették. Főleg órán volt kínos, mikor azt láttam, hogy mindenki beszélget, én meg ott ültem teljes csendben. Általánosságban nem zavar az introvertáltságom, viszont ebben a szituációban nem igazán éreztem jól magam, ezért úgy döntöttem, hogy idén változtatni fogok.

Ebben az évben annyival könnyebb dolgom lesz, hogy tiszta lappal kezdek egyetemen, és ismeretlen arcok vesznek majd körül mindenhol. Korábban féltem volna ettől a dologtól (amikor általánosból gimibe mentem ragaszkodtam a régi osztálytársaimhoz), most viszont úgy tekintek minden egyes emberre, mint lehetséges jövőbeli ismerősjelöltre, és máris jobb minden.

1. tipp; Ne ragadj le a régi embereknél
Tudom, ez borzasztóan hangzik és rettentő önzően, de tapasztalatból mondom, hogy én itt rontottam el. Esélyt sem adtam magamnak, hogy megismerjem az új osztálytársaimat, pedig most, hogy érettségi után vagyok, konkrétan egy olyan ember sem maradt a legjobb barátaim között, akivel általánosba is együtt jártam volna. Nem mondom, hogy rosszban vagyunk, de egyszerűen nem maradt fenn az a szintű barátság, ami kilencedikben még megvolt.
És természetesen arra se biztatlak titeket, hogy dobjátok el a legjobb barátotokat pusztán azért, hogy új embereket ismerjetek meg. Viszont kérlek, ne csak egy ember mellett üljetek folyamatosan, ne csak egy emberrel beszélgessetek minden szünetben, és ne csak és kizárólag vele álljatok párba tesiórán.

2. tipp; Ne ücsörögj magadban
Kedvelt szokásom volt, hogy mikor hiányzott a legjobb barátnőm (egyben padtársam), a hattyú halálát játszva magamban ültem egyedül a padban, és alig vártam, hogy elteljen a nap. Vagy esetleg az egész hét, ha éppen megfázott, és az orvos kiírta egész hétre.
Most már tisztában vagyok vele, hogy teljes lelki nyugalommal felállhattam volna a helyemről, odasétálhattam volna egy beszélgető csoporthoz, és valószínűleg nem néztek volna rám úgy, mint egy szemetesre. Persze, megvolt az esélye annak, hogy nem tudtam volna bekapcsolódni a társalgásba, de ezzel nem tettem volna nevetség tárgyává magam. Arról szerintem nem kell beszélnem, hogy így örökké megmarad bennem a "Mi lett volna, ha..." érzés.

3. tipp; Keress olyan témákat, amiről mindenki tud beszélni
Sorozatok, könyvek, zene, van házid, tanultál erre meg arra, a lehetőségek tárháza tényleg végtelen, és ha nem is találtok így sem közös témát, nem kell csalódottan távozni. Nem nézi/olvasta a kedvencedet? Mesélj neki, hogy miről szól, hátha megjön hozzá a kedve, vagy kérd meg, hogy mondja el, hogy ő miket szeret és meséljen róla ő. Ha kínos csend áll be köztetek, ne érezd magad rosszul, valószínűleg ő is azon gondolkozik, hogy mit kéne felhozni.
A lényeg, hogy legyél nyitott és érdeklődő a dolgai iránt.

4. tipp; Ne mondj nemet mindenre
Lehet, hogy meg se tudom számolni a két kezemen, hogy hányszor mondtam le egy programot szimplán azért, mert fáradt voltam, vagy csak egyszerűen nem volt kedvem szocializálódni. Másnap persze hallgattam, hogy milyen jól szórakozott mindenki, és milyen jókat nevettek a történteken. Utólag persze okosabb vagyok, és sajnálom, hogy nem vettem részt a programokban, mert így nem csak a közös élményektől, de közös témáktól is megfosztottam magam.
Nem mondom, hogy menj el mindenhova, néha én is jobban érzem magam itthon, pokrócba takarózva és teát kortyolgatva, mint kint az utcán a sötétben és a hidegben. Viszont ha tényleg csak annyi a kifogásod, hogy "nincs kedved", akkor azt mondom, szedd össze magad, és irány a társaság. Ha nem érzed jól magad, még mindig leléphetsz, és magadban elkönyvelheted, hogy legalább megpróbáltad.

5. tipp; Légy önmagad!
Ne kamuzd azt, hogy imádod a Gossip Girl-t, mikor a lányos sorozat gondolatától és a dizájnerdarabok puszta látványától falnak akarsz menni. Különben is, minek barátkoznál olyanokkal, akikkel abszolút semmi közös nincs bennetek? Ne hidd azt, hogy nincs egyetlen egy hozzád hasonló ember sem a Földön, mert ez képtelenség. Való igaz, hogy ritka az olyan barát, akivel mindenben egyetértetek és hasonlítotok egymásra, de pont az a jó a barátságban, hogy az ellenkező vélemények által építhetitek egymás személyiségét és fejlődtök a másik mellett.
Annak viszont semmi értelme sincs, hogy azért barátkozz valakivel, mert népszerű, vagy mert nincs más aki szóba áll veled. Ne változz meg senki kedvéért sem, amennyiben úgy érzékeled, hogy ez a bizonyos változás nincs rád jó hatással. Hidd el, meg fogod találni azokat az embereket, akik érdemesek a barátságodra, de ezért nyilvánvalóan neked is tenned kell.

Összességében a lényeg az, hogy tanulj meg nyitni mások felé akkor is, ha ez nehezedre esik. Te is szívesebben mész oda ahhoz az emberhez, aki láthatóan érdeklődik irántad, mint ahhoz, aki magában ücsörög, és fel se néz a telefonjából, vagy a könyvéből (mindkettőben bűnös vagyok, természetesen).

Mi volt a bajom a filmmel?
Nos, szinte minden létező dolog a történetszál kitekerésén keresztül egészen a szereplők kiválogatásáig. Nem adta vissza a hangulatot, a speciális effektek nevetségesebbek voltak a Twilight vérfarkasainál, lőfegyvereket használtak, mikor a könyvben kitérnek arra, hogy nem hatásosak, a démonok pedig úgy néztek ki, mint a gumibábuk.
A szereplőkről pedig külön pontokban tudnék írni, kezdve ott, hogy a rajongók körében a Clary-t alakító Lily Collins haja volt az egyik legmegosztóbb dolog, ami érthető is, hiszen a könyv szerint a lány égővörös hajkoronával rohangál, a színésznőnk haja pedig majdnem barna volt. Aztán ott van még Jace, aki leírva megtestesíti a világ legvonzóbb férfiját annak ellenére, hogy még nem nagykorú. És megkaptuk Jamie Campbell Bower-t. Én nem szidom senki külsejét, de ha a karakter "gyönyörű", a teste pedig napbarnított és kidolgozott... akkor legalább egy kicsit legyenek már karakterhűek. Az egyetlen szereplő, aki hasonlított az elképzeléseimben élőre, az Magnus Bane volt.
De ennyi elég is a filmről, én nem fogom lehúzni, mert azt megtették már helyettem a rajongók milliói, ideje rátérni a sorozatra.

Gondolom ezek után mondanom se kell, hogy mennyire féltettem a könyveket, hogy megint nevetség tárgyává teszik őket, hogy megint meglesz róluk a vélemény azok körében, akik sosem olvasták.
És akkor megjelentek a szereplők, és bizakodni kezdtem. Clary haja répasárga, de legalább már vörös, Jace Wayland vonzó, ahogy Alec Lightwood is (na, ő túlságosan, de azt hiszem ez megbocsátható), Simon kellően hozza a "geek" stílust, nem csak valami fotómodell, akinek SZTK-keretes szemüveget löktek az orrára, Isabelle Lightwood pedig maga a megtestesült nőiesség.
Egy dolgot nem értettem... miért változtatták meg pár karakter származását? Luke fekete bőrű lett, Camille pedig ázsiai (mikor ki van hangsúlyozva, hogy szőke, és francia...). Nem zavar, csak egyszerűen nem tudom hova tenni. Kíváncsi vagyok, hogy ha egy ázsiai karaktert fehérbőrűvé változtatnának, az mondjuk közfelháborodást okozna-e. Ez amúgy csak ilyen mellékes dolog, mert a színészek nagyon jól teljesítenek a szerepükben, csak első látásra pislogtam, hogy valami nem oké.

A történetszálon egyébként itt is változtattak, de itt legalább magyarázatot adtak rá, és élvezhetővé tették az egészet. Végül így is az kerekedett ki a történetből, ami a könyvben is, ráadásul az apró újítások meglepetésként hatottak, jó volt, hogy nem untatott az, hogy kívülről tudom a cselekményszálat.
Persze az elején zavartak a változtatások, de az ötödik rész körül ráfüggtem a sorozatra, és utána nem volt megállás, 2-3 nap alatt le is tudtam az eddig leadott részeket, és szomorúan konstatáltam, hogy egy darabig nem lesznek belőlük újak.

Hogyan vonatkoztass el a könyvtől?

Mint írtam, az eleje nekem is szenvedés volt. Aztán rájöttem, hogy nem várhatom el, hogy ugyanazt adják vissza, ami a könyvben is le van írva, mert akkor az tényleg untatna. És akkor hagytam, hogy beszippantson magába az árnyvadászok világa, és végre elfogott az az érzés, ami a könyv olvasása közben is. És ez volt az a dolog, ami a filmből hiányzott.
Tehát a dolgod egyszerű; csinálj úgy, mintha nem olvastad volna a könyvet. Vonatkoztass el attól, hogy "nem ennek kellett volna történnie", és koncentrálj arra, hogy megértsd az új cselekményszálat. A fontos az, hogy úgy érezd, a történet lényege megmaradt. Itt rontották el a Csontváros filmet; nem értettem a lényeget, nem fogtam fel a változtatások miértjét, míg a sorozat lebilincselővé vált a változtatásokkal együtt.

Remélem ez a bejegyzés segített azoknak, akik hasonló cipőben érzik magukat, mint én, amikor megtudtam, hogy a film után sorozat is készül a Végzet Ereklyéiből. Van olyan kedvenc könyvetek, amit adaptáltak, és tetszett, vagy éppen borzasztónak találjátok?

Bár még eléggé újonc vagyok a VKP-bejegyzések írásában, és a legutóbbi két témához nem is igazán tudtam hozzászólni, attól még néha úgy érzem, hogy mégiscsak részt kéne vennem egy-két blogposzttal. A mostani témához szerencsére már hozzá tudok szólni, szóval hálás vagyok a hónap bloggerének, Franciskának, aki most ezzel hozakodott elő.

A művészet talán egyike a legsokszínűbb dolgoknak a világon, engem pedig mindig is foglalkoztatott. Sajnos sosem szerettem múzeumokba járni, és elmerengni a különböző festményeken, arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok arra, hogy művészeti korszakokat és alkotókat memorizáljak, így általában csak mosolygok és bólogatok, mikor az emberek előhozakodnak ezzel a témával (még jó, hogy most érettségiztem művészettörténetből).
Emlékszem, mikor eljutottam pár évvel ezelőtt Angliába, rengeteg kiállításra mentem el, mivel az utazást az iskolánk szervezte. Öt napig voltunk kint, és egy nap minimum egy múzeum, vagy templom bele volt erőltetve a programba. Szégyellem magam, de már nem is emlékszem, hogy melyik múzeumban éreztem úgy, hogy menten elalszok. Azért had védjem meg magam, aznap több kilométert legyalogoltunk már és késő délután volt, és nem én voltam a csoportból az egyetlen, aki úgy döntött, hogy a festmények nézegetése helyett leveti magát a terem közepén lévő kényelmes fotelbe, és bóbiskol, amíg a többiek körbemennek.
Erre csak azért tértem ki, hogy megjegyezhessem, hogy csakis addig tartom érdekesnek a művészetet, amíg nem erőltetik rám. Legyen szó múzeumról és festményekről, írásról, könyvekről, zenéről, ha valaki minden áron el akarja érni, hogy megkedveljek egy művészt, valószínűleg nem fog megtörténni a dolog. Számomra a művészet a szabadságot jelenti. Ebből pedig az következik, hogy senki se mondja meg, hogy milyen utakon járjak a felderítésében.

A művészi szabadság az önálló döntéseinken alapul. Ahányszor mi magunk dönthetjük el azt, hogy miről is szeretnénk írni és milyen témában, az írói alkotás máris örömöt ad azoknak, akik tényleg azért csinálják, mert élvezik. Személy szerint örülök neki, hogy apró kis pont vagyok a rengeteg blogger között, így engem nem keresnek fel cégek különböző termékekkel, és mondják meg, hogy mit írjak le róluk. Nem tudnám ezt csinálni. Törölném a blogot, ha ezt kéne csinálnom, mert nem lelném többet örömömet az egészben.
Az írás mellett a másik hozzám közel álló művészeti ág a rajz, és bár nem érzem magamat olyan hihetetlenül tehetségesnek, ettől függetlenül mindig elégedettséggel tölt el, ha végzek egy rajzzal, és a munkám nyomai a kezemen is ottmaradnak. Igen, engem nem zavar, ha a tenyerem tiszta grafitceruzás lesz, és az sem, ha csupa tempera, vagy vízfesték lesz minden. Valahogy így közelebb is érzem magamhoz ezt az egészet, nincs az egészben semmi mesterkélt, csak látom magamon, hogy valamin keményen dolgoztam, és a munkám eredménye előttem van egy alkotás formájában. Egy kész rajzomat látva általában úgy érzem magam, mint mikor egy blogbejegyzéssel végzek; tudom, hogy csinosítgathatnék rajta és kijavíthatnám pár részletét, hogy megfeleljek pár elvárásnak, de a hibáival együtt érzem igazán a sajátomnak.

A harmadik művészeti ág, amit szeretnék még megemlíteni, a zene lenne. Valahogy nem érzem magam teljesnek nélküle, és számomra a csend egyáltalán nem megnyugtató nap közben. Ahányszor bekapcsolásra kerül a számítógép, az első weboldal, amit megnyitok, az a Youtube, és ahányszor szünetet tartok tanulás közben, már keresem is az éppen aktuális kedvencemet, amit hallgatni szoktam. Azt hozzá kell tennem, hogy csapnivaló vagyok, ha éneklésről, vagy bármilyen hangszerhasználatról van szó, ebben az esetben (ellentétben a festészettel), itt a kész alkotások izgatnak, nem pedig az alkotói folyamat.

Még rengeteg művészeti ág van, amiről írhatnék, kezdve a színművészettől, amit szintén szeretek, egészen a lakberendezésig, ami ugyanúgy érdekel. Számomra a művészet önkifejezés, hiszen mindenki megtalálhatja magát valamilyen szinten az összes művészeti ágban, de nincs két olyan ember, akiknek teljesen egyezne a véleménye, hiszen a személyisége mindenkinek más.

Ó, te jó ég, azt akarom mondani, hogy vannak olyan énekesnők, akik még nem adták el magukat teljesen a médiának, a videóklippjeik nem arról szólnak, hogy majdnem meztelenül vonaglanak, és a témájuk elsősorban nem a szexualitás?

Igen, röviden összefoglalva pontosan erről szól a mai blogbejegyzés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit a legtöbb énekesnő csinál rossz dolog. Sőt, beismerem, hogy volt olyan napom, mikor ötször egymás után lejátszottam Rihanna Work című számát úgy is, hogy nem értek belőle semmit (nem mintha lenne bármi értelme a dalszövegnek...). Ráadásul még azt is hozzátenném, hogy szerintem Ariana Grande-nek jól áll az, ahogy vonaglik, elismerem, ha valaki jól néz ki. 

De mikor már eljutunk odáig, hogy a populáris zenék fele női hátsó felekről szól, az ember elgondolkozik azon, hogy mit hallgasson, ha nem akarja, hogy az agysejtjei elpusztuljanak. És így gondolkodtam el azon, hogy kiket is hallgatok én, mikor mondanivalóval bíró zenét szeretnék hallgatni, és ezért döntöttem úgy, hogy ezeket az énekesnőket bemutatom nektek.

Sajnos sosem rajongtam olyan szinten senkiért, hogy az élete minden pillanatát fel tudjam idézni, sőt, néhány kedvencemről azt se tudom pontosan, hogy milyen származású. Úgy érzem, hogy az ő esetükben nem ez a lényeg, hanem az, amit a munkásságuk során nyújtanak az embernek.
Erre csak azért tértem ki, hogy tisztázzam; nem életrajzot fogok írni, csupán leírom róluk, hogy számomra miért szerethetőek, és talán ez által Ti is utánuk néztek majd, hogy aztán hasonló okok miatt általatok is kedveltté váljanak.

1.: Melanie Martinez
Melanie a Voice-ban tűnt fel először, később pedig a Carousel című számát adta az American Horror Story sorozatnak. A hangja egyedi, különleges személyiségével pedig olyan fantáziavilágot teremt klippjeiben (mert van olyan, amit ő rendez), ami görbe tükröt mutat a való életre. Minden egyes szám egy-egy történetet mesél el, köztük akadnak olyanok, amik kapcsolódnak egymáshoz. Tehát ha az embernek van elég türelme, nem csak a zenét tudja élvezni, de a fejében összerakhatja a szöveg által leírt történetet, akár egy kirakóst.
Ajánlott szám: Pity Party, Soap

2. Halsey
Kezdetben eredeti nevén töltött fel feldolgozásokat a Youtube-ra, majd mikor úgy döntött, hogy komolyabban szeretne foglalkozni a zenéléssel, felvette a Halsey művésznevet, mely anagrammája eredeti keresztnevének. Dalait magának írja, bennük kitér arra, hogy az új generációnak a túlélésért kell harcolnia (New Americana), hogy a megoldást önmagunkban kell keresnünk, egyedül mi rendelkezhetünk magunk felett (Control), illetve nemrég jelent meg a Castle című szerzeménye, mely a Vadász és a Jégkirálynő betétdala is egyben.
Ajánlott szám: Colors, Drive

3. Sia
Emlékeztek, mekkora felháborodást keltett, hogy egy 11 éves lány testszínű dresszben táncol egy videóklippben? És arra, hogy a lányhoz később a kislány mellé csatlakozott egy férfi ugyanilyen testszínű felszerelésben, köréjük pedig ketrec került? Igen, az ő dalaihoz készültek ezek a videók, és valami furcsa oknál fogva mindenki csak a szemével nézte őket, nem az eszével.
Akire a Sia-paróka felkerül, az eggyé válik az énekesnővel, és mivel ezt a bizonyos parókát bárki felteheti, a zenéje mindenkihez szól. Az Elastic Heart nem pedofíliáról szólt, hanem az énekesnő önmagában vívott harcáról, egy olyan harcról, amin akárki áteshet.
Ajánlott szám: Hostage, Footprints 

4. Marina Diamandis (Marina and the diamonds)
Melanie-hoz hasonlóan egy külön világot teremtett, sőt, Electra Heart című albumával egy új személyiséget. Dalaiban a szerelmet képes versenyként, játékként megjeleníteni (Power&Control, How to be a heartbreaker), de ezzel együtt kitér az érzelmek törékenységére és arra, hogy pontosan e miatt próbálnak az emberek érzéketlenül közeledni egymáshoz. Természetesen megjelenik pár szerzeményeiben a társadalomkritika ("A TV megtanította, hogy érezzek, a valós életnek nincs jelentősége") is, Girls című száma például arról szól, hogy a nők milyen nevetséges dolgokat képesek tenni (nonstop fogyókúra, egymás kritizálása), csak azért, hogy a társadalom elfogadja őket.
Ajánlott szám: Blue, Shampain

5. Lana Del Rey
Évekkel ezelőtt ismertté vált, aztán egyszer csak menő volt Lana Del Rey-t hallgatni, ami lássuk be, nem olyan rossz, a fiatalok végre nem olyan témában hallgattak zenéket, hogy vajon hogy passzírozta be egy nő a kidolgozott fenekét a feszülős farmerjába (igen, ilyet is megéltünk). A számok fő témája a szerelem, de nem az a vattacukor fajtájú, ami általában a popslágereket jellemzi.
A csalódás, annak feldolgozása, és végül az elengedés mind megjelenik a számaiban, és mindezt azért tudja olyan jól visszaadni, mert saját tapasztalataiból merít. A világot egy reménytelen helyként jeleníti meg, amiben már a legtisztább érzelem is megkopik.
Ajánlott szám: Dark Paradise, Gods and Monsters

Ennyi lett volna a mai összefoglalóm. Tudom, hogy a világ tele van tehetséges énekesekkel rajtuk kívül, akik ugyanúgy ügyelnek arra, hogy jelentést adjanak a szerzeményeiknek. Egyszerűen nekem ők a kedvenceim, de mivel szeretek új előadókat megismerni, ezért kíváncsian várom, hogy szerintetek kik azok, akik megérdemelnék még, hogy bekerüljenek a felsorolásba.

Sajnos az alkalmazás használatának az eredménye nem az lett, mint amit eredetileg terveztem, mivel sikeresen összehoztam magamat egy fiúval, aki elhitette velem, hogy ő nem azért használja a Tindert, mint mindenki más. Mindenesetre így is sikerült tapasztalatot szereznem, bár ezt az akkori énem elég rendesen megszenvedte, de azt hiszem felnőttem annyira, hogy meg tudjam veletek osztani ezt a történetet. Ezzel együtt remélem, hogy akik elolvassák tanulnak a hibáimból, vagy ha esetleg már megtörtént a baj, sikerül nekik túllépni rajta azzal a tudattal, hogy nincsenek egyedül.

Kezdjük ott, hogy az alkalmazás tele van olyan emberrel, akikre könnyű szerrel rá lehetne akasztani a "fuckboy" jelzőt. Nem tudom, hogy ennek van-e magyar megfelelője, én nem találom rá a szókincsemben a megfelelő fordítást, szóval elmagyarázom. Egy fiú, akit mindenki szeret, mindenki jófejnek tart, mindenki barátkozni akar vele, mert tényleg kedves és barátságos, egészen addig, amíg hagyjuk, hogy a barátzónában tengődjön. Viccelődünk azon, hogy hogyan szúrjuk ki őket, hogyan kerüljük el őket, hogyan rázzuk le őket, de a helyzet az, hogy hihetetlenül könnyű beléjük szeretni, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnénk hallani. Aztán miután megkapják amit akarnak (vagy épp nem), egyszerűen eltűnnek. Mert nem akarnak energiát fektetni abba, amit már megkaptak, vagy ami épp elérhetetlen számukra.

Szóval, most, hogy megvan a magyarázat, indulhat a történet...
Hívjuk az ismeretlent Norbinak, ez egy elég átlagos név, plusz nem ismerek ilyen névvel rendelkező személyt, szóval nem sértek meg vele lehetőleg semmit. Az egész tavaly június elején kezdődött, mikor közeledett a nyári szünet, már nem kellett tanulnom, unatkoztam. Akkor jött ennek az egész tinderezésnek az ötlete, mert rengeteg vicces sztorit olvastam róla. Letöltöttem, és először a saját koromat használtam, akkor még nem töltöttem be a 18 évet, szóval csak is kizárólag kiskorúakkal beszélhettem.
Tudjátok, hogy ennek mi lett az eredménye? Rengeteg ecset frizurájú kisfiú, akik focistának képzelték magukat, és iszonyatosan menőnek, mert a szüleiktől sikerült kiharcolniuk egy iPhone-t. Olyan kisfiúk, akikkel egyedül azért lenne érdemes együtt lennem, mert egy méretet hordunk.
Szerintem érthető, hogy ezek után feladtam a reményt, hogy találkozzak egy számomra értelmes élőlénnyel. Valamiért mégis eszembe jutott, hogy csinálok egy másik profilt, egy évvel idősebbnek állítom be magam, és akkor majd a nagykorúak között lesz valaki, akivel közös nevezőre tudok jutni.
Igazából tényleg csak szórakozásból csináltam az egészet mindenféle párkapcsolati cél nélkül, vicces volt jobbra dobálni azokat az embereket, akik külső alapján megtetszettek.
Akkoriban kezdtem el a kötelező közösségi szolgálatomat is, szóval nem nagyon volt időm, már csak a megszokás meg a vicces próbálkozások miatt használtam ezt az egészet. Aztán egyszer csak megjelent Norbi, aki ugyanolyan véleménnyel volt a próbálkozókról, mint én, és később az is kiderült, hogy régen egy gimibe jártunk, csak ő pont az előtt ballagott el, mielőtt én gólya lettem. Az a helyzet, hogy ez volt az egyetlen közös témánk, de egy darabig teljesen elegendő volt.
Találkoztunk, mert körülbelül 10 percre lakik tőlem, hagytam, hogy megöleljen, mert úgy voltam vele, hogy egy gimibe jártunk, annyira nem lehet rossz. Összejöttünk, mert azt hittem, végre találtam valakit, aki normálisan bánik velem.
Jó reggelt üzenetek, egész napos kapcsolattartás, matrica küldözgetés, találkozások közben egymás nyakán lógás, klisés megszólalások a másik értékeivel kapcsolatban, jó éjszakát üzenetek, de semmi közös dolog. És pont emiatt éreztem úgy, hogy nem kéne ezt az egészet olyan komolyan vennem, ennek ellenére kialakult bennem egyfajta rajongás, de nem a belső értékei miatt. A belső értékeit én képzeltem oda magamnak, hinni akartam benne, hogy ő egy olyan ember, mint amilyennek elképzeltem, és kicsit bele is szerettem az általam kreált személyiségbe, aki az ő külsejével rendelkezett.
Gondolom feltűnt neki is, hogy nincs bennünk semmi közös, ezáltal elérhetetlenné váltam számára, mert vártam, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem Őt. Így lett a fiú egy idő után teljes ellentéte annak, akit megismertem, és akit a magaménak akartam. Így tűnt el fokozatosan az életemből, miközben bizonygatta, hogy csak fáradt, nem ér rá (nyáron... nyáron), de ő tényleg szeretné ezt a kapcsolatot. Egy darabig hittem is neki, de aztán mikor megláttam, hogy egész nap fent lóg a közösségi médián, egész nap hozzászólásokat ír mindenféle műnő képéhez, rájöttem, hogy ez az ügy halott.
És sírtam, mert rájöttem, hogy az ember akinek hittem nem is létezett, mégis iszonyatosan hiányzott. Akkoriban egyszerre akartam vele együtt lenni, és utálni. Egy két hónapos "kapcsolat" miatt olyan letargiába estem, mintha egy két évesről lett volna szó, és így visszagondolva bár eléggé komikusan festettem, tudom, hogy iszonyatosan éreztem magam. Pláne mikor láttam, hogy szolis, póthajas, műkarmos (nem, nem igényes műköröm, karom), vonalszemöldökű nőkkel mulatja az idejét, de közben nekem írogat, hogy azért megpróbálhatnánk újra. És hogy ezek az emberek neki amúgy nem jelentenek semmit, igazából nem akarja felszedni őket... és akkor elkezdtem ezeket a lányokat is sajnálni, mert amíg őket ölelgette, előttem lehordta az összeset.

A történtektől függetlenül én hálás vagyok Norbinak annak ellenére, hogy az életvitelét nem becsülöm sokra. Nélküle nem tanultam volna meg azt, hogy tényleg fontos, hogy az ember igazi lelki valójába szeressünk bele, és ne egy általunk kreált személyiségbe. Nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok, egy igazi, rendes, kiegyensúlyozott kapcsolatban, ahol a féltékenység csak akkor jelenik meg, mikor azon gondolkozunk, hogy kié legyen reggel az első bögre kávé.
Szóval abban az esetben, ha a Ti életetekbe is belép egy Norbi-féle személy, és úgy dönt, hogy ideje lelépni, ne essetek kétségbe, hagyjátok menni, és ne próbáljátok minden áron magatokhoz kötni. Nem fog maradni, hiába hiteget, és hiába mondja azt, hogy nincs ideje. Ha nem szakít veled, nem azért van, mert kellesz neki, hanem azért, mert tartalék vagy számára. Szomorú belegondolni, de ez az igazság. Viszont tudod, mi a keserű igazság édes oldala? Az, hogy egyszer jönni fog valaki, aki tényleg megérdemel téged, és a te dolgod csak annyi lesz, hogy megnyílj neki, hogy ő beleszerethessen abba, aki valójában vagy.

Sokan mondják, hogy a koromhoz képest érett vagyok, de ezek az emberek még nem láttak abban a pillanatomban, mikor macskát látok az utcán. A hangom oktávokkal felugrik, én pedig lelkesen, csillogó szemekkel, ciccegve kezdem el megközelíteni az állatot, aki általában nem kér a társaságomból.
Még szerencse, hogy itthon a tulajdonom részét képezi (viccelek, valójában én vagyok az ő tulajdona) a világ egyik legpuhább szőrű macsekja, aki bár kicsit antiszociális, engem elvisel az intim szférájában. Mióta elkezdtem komolyabban blogolni, és ezáltal hobbi szinten érdeklődni a szépségápolás iránt, azóta Turmix is előszeretettel próbálja kivenni a részét a termékek teszteléséből. Mivel kíváncsi vagyok, hogy vajon a többi macskás blogger is hasonló dolgokat tapasztal-e, ezért úgy döntöttem, ideje megszületnie ennek a bejegyzésnek.

Na, ez lesz az a pillanat, mikor a macskát száműzöd a szobából, összeszeded a széttört sminkeket a széttört lelkeddel együtt, és amíg elmorzsolsz pár könnycseppet, vagy letörlöd az idegesség miatt megjelenő cseppeket, addig azon gondolkodsz, hogyan engeszteld ki a kis szörnyeteget amiért rákiáltottál. Mert Te is jól tudod, hogy a termékek már sosem lesznek régiek, ahogy a szőnyeged sem, de a macska lesz az, akit este magaddal hurcolsz majd mindenhova ha félsz a sötétben, ő pedig tolerálni fogja...

Egy ideje nem igazán írtam bejegyzést, amit nem foghatok teljes mértékben az érettségire, hiszen ha nagyon megerőltettem volna magam, találtam volna időt a blogra.

A helyzet viszont az, hogy nem akartam magamra kényszeríteni az írást, mert már volt rá példa, és az mindig a blog bezárásával végződött. Remélem így már értitek, hogy miért jegeltem egy időre ezt az oldalt, és köszönöm minden feliratkozómnak, hogy kitartottak.

Hihetetlen gyorsasággal repültek el mellettem az elmúlt hetek, az egyik pillanatban órán ültem, a következőben szerenádoztam, majd hirtelen ballagtam, aztán már írtam is az érettségit. Még mindig fáradt vagyok, és legszívesebben csak sorozatoznék, olvasnék, és feküdnék, de rájöttem, hogy itt az idő erőt venni magamon és valami hasznosat is csinálni (hogy utána lelkiismeretfurdalás nélkül lehessek újra haszontalan).

Az egyik youtuber videóira annyira ráfüggtem, hogy úgy gondoltam, talán én is megpróbálkozhatnék ezzel a kategóriával írásos formában, és mivel nincs olyan téma, ami aktuálisabb lenne az érettséginél, ezt választottam.

Minden év májusában megjelennek a vicceskedő mémek a neten, amik az érettségizők szenvedéséről szólnak. Ugyanebben az időszakban izzítják ujjaikat a "kedves" egyetemisták és felnőttek, és olyan hozzászólásokkal rohamozzák meg az érettségizőket, mint például "Élnének túl egy vizsgaidőszakot", vagy "Próbálnák eltartani a családjukat", és egyéb roppant pozitív megszólalások. Összességében az alapja minden ilyen hozzászólásnak egy állítás, miszerint az érettségi könnyű.
Nos, had meséljek el Nektek egy történetet arról, milyen volt megélni a 2016-os, májusi írásbeli érettségi időszakát.

Hétfőn háromnegyed öt előtt pár perccel keltem. Nem, nem írtam el, és nem túlzok. 4:40 körül lehetett, mikor kénytelen voltam kikelni az ágyamból, hatkor már a metrón kellett ülnöm. Kitaláljátok mi történt? Úgy hívják, emelt szintes beosztás. Az emelt szintű érettségi tisztaságának biztosítása miatt a tanulók nem vizsgázhatnak a saját iskolájukban, másikba osztják be őket. Ezzel nem is lenne probléma, csak a magyar emelt szintesek beosztásába becsúszott egy hiba, ami miatt Budapest teljesen másik felére kellett mennünk (az út körülbelül egy és egy negyed óra).
Ezzel csak figyelmeztetni szeretném azokat, akik emelt szintre mennek, hogy készüljenek fel akár a hajnali kelésre. Készüljenek fel arra, hogy az emelt szint olyan, mint a lottó, szerencse is kell ahhoz, hogy menjen, nem csak tudás. Valóban könnyű az érettségi akkor, ha középszinten a kettesre hajtasz, viszont ha emelt szinten mész valamiből, vagy mondjuk középszinten jó jegyet szeretnél, készülj fel arra, hogy elfelejted majd párszor a magánélet jelentését.
És én őszintén beismerem, hogy nem tanultam annyit, mint a többi faktos, nem töltöttem ki annyi feladatlapot, mint ők, csak elolvastam a kötelezőket, és szerencsém volt, mert a műveltségi feladatsor pont az egyik könyv köré épített. Persze én is tanultam, kerestem feladatokat (a 2009-es feladatsor láttán elsírtam magam, itt megnézhetitek ezt a csodát), de nem jártam előkészítőre, és nem tanultam meg mindent a könyvekből, csak átolvastam őket. Egyébként a fenti képen csak az irodalom tankönyveim vannak (és a furcsán összefogott hajam).
Egy fontos dolgot viszont megtanultam a négy óra alatt, amíg az emelt szintet írtam; mindig legyen nálam valami ennivaló. Mivel hajnalban keltem nem igazán voltam éhes, szóval ettem egy banánt meg ittam egy kávét, és úgy voltam vele, hogy majd veszek valamit út közben. A gond az, hogy annyira izgultam az emelt szint miatt, hogy elfelejtettem, és nem jutott eszembe, amíg a harmadik óra után nem éreztem azt, hogy az agyam nem bírja tovább. Már nem is emlékszem arra, hogy mit írtam a harmadik fogalmazásomba, mert azt hittem, hogy kiszédülök a padból. Ezt persze nem mertem elmondani senkinek utólag, pláne, hogy az osztályfőnököm fel is hívta a figyelmünk erre. Szóval tanuljatok a hülyeségemből, és egyetek rendesen, különben lehet, hogy ti is a homlokotokat tapogatva fogtok majd rádöbbenni az érettségi írása közben, hogy nem ettetek szinte semmit.
Azt gondoltam, hogy az emelt szint letudása után már semmi gond nem érhet, matekból négyest tippeltem magamnak, most ott tartok, hogy örülök, ha meglesz a hármas (éljenek az elrontott 17 pontos feladatok). A törire szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy tanuljon, mert én egy nappal előtte álltam volna neki az átismétlésnek, de a zanza.tv szervere leállt, szóval csak este hét környékén próbáltam beletuszkolni az agyamba azt, amit négy év alatt nem sikerült. Az egyetlen tárgy, amiből ötösre számítok, az angol, mert az valóban könnyűnek számít, ha az ember viszonylag jónak tartja magát belőle.
Szóval akkor most könnyű az érettségi, vagy nem?
Ha ötöst akarsz belőle, szerintem marhára nem az. Igen, a kettes tényleg valóban könnyen összehozható, és valóban nem fogják tőled megkérdezni állásinterjún, hogy hanyasra érettségiztél, csak azt, hogy megvan-e. Viszont ha szeretnél továbbtanulni, oda kell tenned magad, és mint írtam, így se lehetsz százszázalékos a sikeredben.
Az egyetlen amit tehetsz az, hogy bízol önmagadban, és az energiában, amit hónapok és évek alatt belefektettél a tanulásba, mert kicsi az esélye annak, hogy az érettségi hetében derül ki, hogy zseni vagy.
Személy szerint nekem még hátravan a rajz érettségim, amire őszintén bevallom, tényleg nem tanultam semmit, de ígérem, hogy mától kezdve a blog ettől függetlenül újra rendesen üzemel.

Persze nem panaszkodom, sőt, örülök, hogy tanulhatok, még akkor is, ha olyan felesleges dolgokról kell, amiket sosem fogok használni. Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, hogy megcsinálok bármit, csak had élvezzem ki a végzős lét utolsó pillanatait. Ha lesz elég türelmem, biztos írok még "végzős" bejegyzéseket. 

De addig lássuk, mik a fontosabb történések, amik talán majd hasznomra válnak a bloggal kapcsolatban.

01.: Cicakávézó Budapesten
Imádom a macskákat, imádom a kávét, így utólag nem is tudom eldönteni, hogy mi miatt voltam lelkesebb. Az össze-vissza mászkáló macsekok, vagy a kávékülönlegességek miatt, amik ott vártak. A valóság viszont az, hogy nem is e miatt a két dolog miatt teszek külön említést az eseményről, hanem abból az okból kifolyólag, hogy először találkoztam egy barátnőmmel, akivel lassan két éve (vagy lehet, hogy már több is?) ismerkedtem meg a neten. Azt hiszem, ha lesz időm összeszedett bejegyzésekre, mindenképpen írni fogok az internetes barátkozásról, mert akárhányan is érvelnek ellene, be kell vallanom, a legjobb barátnőmet is a netről szedtem(?), már aludt nálam többször is, és még egyszer sem akarta elvágni alvás közben a torkomat, sőt, még mindegyik szervem a helyén van.
Azt hiszem, az emberek túlságosan túllihegik ezt az interneten való ismerkedés témát. Persze, nem azt mondom, hogy pattanjunk fel az első ismeretlen chat oldalra, ahol név és arc nélkül várnak ránk a kedves cukrosbácsik. Azt szeretném bebizonyítani, hogy igenis köttethetnek itt életre szóló barátságok, főleg akkor, ha sok közös témája van két embernek.
Persze emlékszem, hogy mikor először találkoztam a bizonyos legjobb barátnőmmel, szólni is alig bírtam hozzá, mert egyszerűen furcsa volt, hogy a 2D-s arc egyszer csak ott volt előttem 3D-ben, egész alakban, és hang is társult hozzá.
De, hogy írjak azért a kávézóról is... a cicák aludtak, szóval teljes mértékben ignoráltak minket, a melegszendvics borzasztó volt, de ez gondolom nem az ő hibájuk, mert nem a házit próbáltuk ki, hanem valami panini(?)-t. Én csokiskekszes cappucino-t ittam, Evelin meg azt hiszem mézeskalácsos latté-t, azok nagyon finomak voltak. A hangulat gondolom csak azért volt jó, mert a társaságom is nagyon jó volt, valahogy több cicázásra számítottam.

02.: ELTE BTK nyílt nap
És igen, ezen a napon dőlt el, hogy én bizony nem megyek anglisztikára, hanem egyenesen a magyar szakot fogom megcélozni, és majd felveszem minor tárgynak vagy a kreatív írást, vagy az újságírást. Mondjuk a művészettörténet is érdekel, de azt hiszem azt kénytelen leszek beáldozni az írás érdekében.
Kellett ez a nyílt nap ahhoz, hogy végső fenékbebillentést kapjak, hogy igenis, tovább kell tanulnom, mert eddig csak pislogtam és ültem, és néztem, ahogy az emberek vitatkoznak felettem és eldöntik, hogy nekem mi a jó. Szóval, aki kételkedik magában, mindenképpen látogasson el abba az oktatási intézménybe, amelyiket korábban kinézte. És ne, ne érdekeljen az, hogy mit mondanak az adott szakról, mert minden képes ajtókat nyitni. Csak az a "büfé szak", amelyiket úgy kezelik. A bölcsészet nem lenézendő. A művészetek sem. Köszönöm.
Egyébként már csak azért is érdemes volt elmenni, mert hatalmába kerített az "igen, egyetemre fogok járni, azt a rohadt..." érzés. Hihetetlen volt mászkálni a kampuszon, beülni a mintaórára, és utána ismerősökkel beszélgetni róla.

03.: Megjött a Lush csomagom
Már karácsony után meg lett rendelve, csak valami gebasz lett a rendszerbe, így újra kellett rendelni. Egy pár dologról ennek köszönhetően lemaradtam, de kárpótolt érte az érzés, mikor megpillantottam a dobozt. Imádok fürdeni, a közelebbi ismerőseim tisztában vannak azzal, hogyha írok nekik, hogy "pillanat, fürdök", akkor minimum egy óránál hamarabb nem térek vissza. Szóval igen, én vagyok az a lány, akit le lehet venni a lábáról pár fürdőbombával, de azt hiszem erre büszke is vagyok. Imádom a Lush-t, mióta megismertem, szeretek bejárni a boltba és végigszaglászni mindent (azt azért nem mondom, hogy minden elnyeri a tetszésem, de ettől függetlenül merészen beleszimatolok bármibe), az eladók kedvesek és segítőkészek, a fürdős részleg mindig elvarázsol. Szóval igen, úgy érzem magam ott, mintha Csodaországba hajítanának be. A lényeg, hogy a csomag érkezésének köszönhetően készülhettek teszt-bejegyzésekre is, juhú.

Ennyi lett volna ez a kis helyzetjelentés. Igazából tele vagyok bejegyzéstervekkel, amikről szerintem elkezdek hamarosan listát vezetni, de mivel azokhoz gondosabb szerkesztés, és átgondolás kell, ezért azokba nem mertem belevágni.
Annyit mondhatok, hogy várhatóak a tesztek, a visszatérő sorozatkritikák, a végzős élet bemutatása, és a fogyókúra-sztorim is. Ó, és rengeteg panaszkodás a magyar emelt szint miatt, természetesen...

01.: Na és, mi leszel, ha nagy leszel?
A válasz erre roppant egyszerű: fogalmam sincs, jelenleg azt se tudom, hogy hol van a fél pár zoknim másik fele. A jövőbe pedig pláne nem látok, arról sincs ötletem se, hogy holnap milyen óráim lesznek, amiből viszont legalább lejön, hogy biztos nem bankigazgatóvá fogok avanzsálni ekkora tanulási kedvvel.

02.: Hova mész továbbtanulni?
Egyenlőre még befejezném a gimnáziumot, köszönöm szépen, nem kell máris kirakni onnan, már így is túl szentimentális állapotba kerülök, ahányszor rájövök, hogy az utolsó matek dogáimat írom. Szóval, remélem értitek, mennyire kivagyok, ha már úgy érzem, hogy a matematika dolgozatokra való felkészülés is hiányozni fog.
Egyébként, hogy a kérdésedre válaszoljak, van pár elképzelésem, csak az a gond, hogy ezekben az elképzelésekben annyira vagyok biztos, mint az órarendemben.

03.: Nem kéne valami diákmunkát vállalnod?
De igen, jó, hogy kérdezed. Csakis arra vágyok, hogy az egyébként is kevés, tanulásra szánt szabadidőmet arra fordítsam, hogy ötszázas órabérért dolgozzak. Köszönöm szépen, hogy belenyúlkálsz a családi kasszába, és megállapítod, hogy nekem már illene munkát vállalnom, hogy segítsek a szüleimen. Nem azt mondom, hogy nem akarok segíteni, de ha a szülők mondják azt, hogy a tanulással törődjek, akkor had tegyem már ezt minden lelkiismeret furdalás nélkül. Egyébként, te mennyit is melóztál végzős korodban?

04.: Hogy állsz a párkapcsolatokkal?
Teljesen jogosan merül fel a kérdés, miután közlöm, hogy alig van időm aludni is. Minden vágyam, hogy egy másik embert is belerángassak a stresszel teli életembe. De a legjobb talán mégis az lenne, ha összejönne a dolog, aztán minden órán a hősszerelmemről fantáziálnék, majd szakítanánk, és akkor nem a teendőim miatt nem aludnék, hanem a nyamvadt, jól ismert szerelmi bánat miatt. Valójában nem ez az igazság, de szeretek ezzel érvelni, és akkor nem érzem magam olyan nyomorultul magánélet terén.

05.: Nem úgy volt, hogy egészséges életmódot folytatsz?
Örülnék, ha nem néznél rám ferde szemmel, mert köztudott, hogy egy szelet süti mellett jobban csúszik bármelyik történelem tétel. Egyébként, majd akkor váltok át egészségesre, mikor majd rádöbbenek tablófotózás előtt, hogy már nem férek bele a kosztümömbe. De azért értékelem, hogy a tanulmányi eredményem és a magánéletem mellett még beleszólsz abba is, hogy miket egyek. Mióta is vagyunk barátok? De legfőképpen, meddig szándékozol a barátom maradni?

Ez volt az az öt kérdés, amiket a legkevésbé szeretek hallani bármilyen formában is. Ha nektek eszetekbe jut még valami, amit kihagytam, ne felejtsétek el leírni, mert kíváncsi vagyok, titeket mi bosszant fel legjobban, akár végzősök vagytok, akár nem. :)

Kiskorom óta sötétbarna hajam volt, de már óvoda óta folyamatosan variálni akartam. Gondolom ez a dolog családban öröklődik, mivel anyukám hajában is megfordult már az összes természetes szín, és rengetegen mondták neki, hogy örüljön, hogy nem esett még le a haja. Szóval, óvodában és általános iskolában folyamatosan a hosszú és rövid haj között vacilláltam, mikor megnőtt, akkor levágattam, és miután ez megtörtént, ismételten vártam, hogy megnőjön. Szerintem ez az a tipikus lányos hozzáállás, ami mindenkiben benne van.

2. fejezet: Blondes have more fun

3. fejezet: Az ombre hóbort

4. fejezet: A színes haj marha tumblr

5. fejezet: Ronald McDonald

Miért "Cynterella"?
Ezt csak azért írom le, hogy tényleg megjegyezhető legyen. Szóval, világ életemben Csipkerózsika és Belle voltak a kedvenceim (és most mindenki csodálkozik, hogy miért kezdtem el Disney hercegnőkről beszélni, de nem baj...), de sajnos akárhogy is próbálkoztam, velük nem tudtam összemosni a saját nevem. Így maradt Hamupipőke, vagyis Cinderella, hogy azért megőrizzek valamit a hercegnős gyerekkoromból is.
Cynthia+Cinderella = Cynterella

Egyenlőre zárom soraimat, gratulálok azoknak, akik végigolvasták ezt a szösszenetet.
Hamarosan jelentkezek;