Korábban már írtam arról, hogy hamarosan itt a szalagavató (pontosabban pont most pénteken lesz). Na, és nekem pont most jutott eszembe, hogy tönkretegyem a hajam, és úgy nézzek ki, mint egy idióta. Nem, nem a fodrász hibája (ritka alkalmak egyike, mi?), hogy jelenleg tricolorban pompázik a fejem, hanem az enyém. Igazából mikor először megláttam, ahogy leszedi a fóliát a hajamról, és megpillantottam a rikító piros tincseket, akkor majdnem elsírtam magam. Viszont azért, hogy megkíméljelek titeket az esetleges bakiktól a jövőben, úgy döntöttem, hogy elmesélek nektek egy tanulságos történetet... ami a hajamról szól.

Mindig is felnéztem anyukámra, és a nagynénémre, folyton rájuk akartam hasonlítani. Kicsik, vékonyak, szőkék, imádnivalóak, és mindenki imádja is őket. Na, ezzel szemben én barna hajú voltam, duci, és olyan félénk, hogy még esélyt se adtam senkinek, hogy imádjanak. Nyolcadikban döntöttem úgy, hogy itt az ideje, hogy ballagásra egy kis szőkeséget csempésszek a hajamba, melír formájában. És működött is. Csak épp akkoriban annyi eszem már nem volt, hogy balzsamot használjak, így a hajam teljesen tönkrement, és emlékszem, volt egy tincs, ami szanaszét állt. Ja, és úgy szárítottam hajat, hogy miközben a hajszárítót a legmagasabb fokozaton nekinyomtam a fejemnek, még vizesen téptem a fésűvel is. Na igen, senki se mondta, hogy egy nyolcadikos lány tisztában van a hajápolás legalapvetőbb szabályaival.

Emlékszem, már régebben is folyton olyan hajat rajzoltam a történetbeli karaktereimnek, hogy a hajuk teteje más színű volt, mint a vége. Aztán tizedikes korom első szakaszában szembetalálkoztam az "ombre" szóval, ami akkoriban tényleg nagy divat volt, és bár annak ellenére, hogy engem nem igazán izgatnak az aktuális divathullámok, ebbe belementem. Szerencsére olyan fodrászhoz kerültem, aki vigyázott a hajamra, csak sajnos annyira, hogy alig látszódott meg rajta, hogy festve lett.

Sajnos sok lány még mindig ott tart, hogy amit a tumblr-on lát, az bizony marha menő, és nekik is biztos olyannak kell lenniük, de nem hibáztathatom őket, hisz én is ilyen voltam. Kihasználva azt, hogy a hajam vége szőkés árnyalatú, vettem hajszínező habot (életem nagy hibája. ne csináljátok.) a Fodrászkellékesnél, és itt kezdődött el a véget nem érő rózsaszínre festegetés, 2014 augusztusában.
Hagytam kikopni, mivel féltem attól, hogy szeptemberben az osztályfőnököm egy korbáccsal kergetne végig a pink fejemmel az iskola körül, ha meglátná. Később azonban újra beszíneztem (egyébként az osztályfőnökömnek tetszett), majd újra, és újra, és újra.
Utoljára idén augusztusban lett beszínezve, hátha az felkelti a volt barátom érdeklődését (igen, változtassunk magunkon egy fiú véleménye miatt, bravo, Cintia, bravo!).
És most figyeljetek, mert ennek a hibának köszönhetem a tricolort. Kimentem napozni, hajamon a színezővel, aminek köszönhetően az beleégett a hajamba. A flakonra az van írva, hogy 6-8 mosás után kijön, de azzal nem kalkuláltak, hogy ha túl sokat éri a nap, akkor benne marad, körülbelül örökre. Nagyjából kikopott belőle, de láthatóan még volt benne egy kis lilás-vöröses árnyalat, ami nem zavart be, egészen addig, amíg nem ültem újra fodrászszékbe.

Inspirációs képek gyűjtése, nagy izgulás a szalagavató miatt, időpont foglalás, alig várom, hogy Ariana Grande-féle balayage szőke legyek (mint fent a képen). Minden simán megy, a fodrász aranyos, kedves, fólia fel. Aztán fólia le, és majdnem sokkot kapok, mikor meglátom, hogy a hajam élénk piros. Igen, az kilences oxira úgy reagált az én bórdóslilás hajszínezős hajam, hogy piros lett. Szerencsére olyan fodrászhoz kerültem, aki nem hagyott úgy, de egy több, mint három órás művelet következett, mire olyan lett, mint fent a képen, jobb oldalt. Az egyetlen dolog, ami idegesít, az az, hogy tudom, hogy tökéletes lett volna, ha nincs az az ostoba hajszínező hab... Nem tudom, hogy a hajam még miknek néz elébe, mert én ezt így nem akarom hagyni, de mindenesetre, én úgy döntöttem, hogy egy darabig még hagyom pihenni.

Tanulság: Ne kenjetek semmit a hajatokra az előtt, hogy utánajárnátok. Ne napozzatok ilyen színezőkkel a hajatokban akkor sem, ha már nagyjából kimostátok előtte. Ha már megtörtént a baj, olyan fodrászhoz menjetek, aki érti a dolgát, és türelmesen vár arra, hogy a hajatok normál állapotba kerüljön.

Szóval, lényegében itt vagyok szalagavató előtt három nappal, és ironikusan három féle színnel a hajamban, próbálok nem meghalni, és komolyan elhinni azt, mikor az osztálytársaim azt mondják, hogy ez a borzalom jól néz ki.
Ha veletek is történt már ilyen hajbaleset, ne felejtsétek el megírni, vagy ha esetleg van valami tippetek, hogy szabaduljak meg a rózsaszínes hajvégektől, türelmesen várom a tanácsokat.

Mint azt már korábban is említettem, régen úgy gondoltam, hogy a gimnáziumokban egy bizonyos hierarchia-rendszer uralkodik, és azt hittem, hogy ennek a legtetején a végzősök állnak, akik minden szabály alól fel vannak mentve. Egészen addig meg voltam győződve arról, hogy arany életük van, amíg nem csöppentem bele én is a végzős szerepbe, és nem tapasztaltam meg azt, hogy amit eddig a végzős életvitelről képzeltem, az hazugság. Lássuk, mik azok a dolgok, amik miatt nem éri meg irigykedve nézni a legfelsőbb évfolyamosokra.
001.: Pihenés? Tanulás, talán.
Régebben nem csak napokat, de heteket töltöttem el úgy, hogy nem tanultam semmit, és nem érdekeltek a jegyeim. Mondhatnánk azt is, hogy most a karma úgy döntött, hogy rendesen fenékbe billent, és eléri, hogy minden nap legalább nyolcig a tanulással foglalkozzak, mert az ember utolsó évben rádöbben, hogy a jövőjéről van szó.

002.: Jövőkép? Haha.
Ha már szóba esett a jövő, álljunk meg egy pillanatra (de csak azért, hogy ne kelljen rajta görcsölnöm). Azt hiszitek, kínos volt, mikor általános iskola nyolcadik osztályában nem tudtátok, hogy hol tanuljatok tovább? Nos, akkor képzeljétek el, milyen lehet az, mikor az utolsó középiskolás évedben sem tudod, hogy mit is akarsz kezdeni az életeddel, és a tanárok folyamatosan kérdezgetik, hogy hova tanulsz tovább. Nos, milliomosképzőbe szeretnék járni, kedves tanárnő.

003.: Semmi szabadidő
A tanulás valóban nem fogja elvenni minden idődet, ha rendesen osztod be azt. Viszont ne felejtsd el, hogy készülnöd kell a szalagavatóra, ami alapjában véve hatalmas herce-hurca, és bizony hiába vagy jó minden tantárgyból, elő fog fordulni, hogy különórákat is kell majd venned. Ott lesznek még a továbbtanulással kapcsolatos ügyek is, amiket el kell intézned, és nem csak az aktuális másnapi órákra kell majd készülnöd, hanem még az érettségire is. Szóval, ha épp nincs tanulnivalód a következő napra, akkor jobban jársz, hogyha elkezdesz ismételni.

004.: Szalagavató
Az egyik legszebb esemény egy gimnazista életében. Csak azt már senki sem említi, hogy mennyi energiát vesz el az embertől. Az egész a keringőruha bérlésével kezdődik, aztán ruhaigazítással, majd a kosztümrendeléssel, a táncpróbákkal (ami nálunk vasárnap van, tehát a hétvégét el lehet felejteni), a táncpartner kereséssel, a megfelelő haj kiválasztásával, a smink kigondolásával. Mire eljutunk odáig, hogy elgyakoroljuk a szalagtűzést, az se fog menni, mert hiába megyünk névsorrendben, az osztály addigra elfelejti, hogy van az abc. Persze azon is elkezdhetsz gondolkodni, hogy kiket hívsz meg, és, hogy az osztálynak mivel kéne meglepnie az osztályfőnököt.

005.: Anyagi csőd
Ha gimis életed során bármikor is azt hitted, hogy csóró vagy, csak várd ki, hogy végzős legyél. A ruhabérlésről és varratásról beszéltem, ahogy a tánctanárról is. Na, most kapaszkodj meg rendesen. A szalagavató helyének kibérlése, a meghívók száma, az afterparty helyének kibérlése, maga a fodrász és a sminkes, ruha az afterpartyra, jármű, amivel eljuttok az after színhelyére. Nem, nem önsajnáltatás, csak lélekben felkészítelek arra, hogy nem lesz időd Glamour-napozni, hanem a pénztárcádban élő molylepkéket fogod számolgatni helyette.

006.: Egy életszakasz lezárul
Nehéz belegondolni, hogy azok az emberek, akiket minden reggel látsz, egy év múlva már nem lesznek a mindennapjaid részesei. Az osztálytársak máshova mennek továbbtanulni, és szétszéledtek, és bár a tanárok ott maradnak, lassan ők sem fognak felismerni. Egyedül a tablóképed lesz az, ami megmarad az utókornak, de az nem fog rólad mesélni a következő generációknak. Az élet megy tovább, és bár az iskola számodra sokat jelentett, te csak egy voltál az intézmény számára a több száz diák közül.

007.: Mindenből az utolsó
Az utolsó napok, mikor a büfében állsz sorba, és az utolsó reggelek, amikor morcosan rongyolsz végig a folyosón, majd dobod le magad a székedre. Az utolsó osztálykirándulás, amit már nem tudtok felülmúlni, mert tudjátok, hogy nem lesz következő alkalom. Az utolsó "egy nappal előtte azért is meg tudom írni" házidolgozat beadása.

008.: Nem is vagyunk legfelül
De komolyan. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy néha betolakodhatunk a büfé előtt álló sor elejére, ha szerencsések vagyunk. Egyébként meg ugyanúgy elsodornak minket a folyosón, ugyanúgy elküldenek minket a teremből, és ugyanarra a béna helyre ültetnek minket a színházban, mint minden egyes átkozott évben.

009.: Lassan felnövünk
És sajnos bele kell törődnünk abba, hogy a diákok közül mi vagyunk a legidősebbek. Kilencedikes koromban furcsán pislogtam a végzősökre, hiszen ők gyakorlatilag már felnőttnek számítottak, és mire észbe kaptam, már én is nagykorúvá váltam, akinek az egyik lába már félig kint van az iskola kapuján. De én nem akarok menni.

010.: Csak az emlékek maradnak
Ezért nem is szabad úgy élni, mintha csak a tanulásról szólna az életed. Nem azt mondom, hogy ne foglalkozzatok a tankönyveitekkel, mert sajnos én is későn jöttem rá, hogy fontosak. Viszont ne azzal törődjetek, hogy mennyire kívülállónak érzitek magatokat, meg hogy milyen rossz, hogy késő délutánig kell tanulnotok, mert nem erre fogtok emlékezni. Nem erre kéne, hogy emlékezzetek majd. Élvezzetek ki minden percet, mert az emlékeitek között a közös programok fognak megmaradni, és nem pedig az, hogy mi történt szeptember hatodik matematika óráján.

Szóval, remélem mindenki megfogadja az utolsó tanácsomat, a többi pontnak köszönhetően pedig lelkileg felkészül majd az utolsó évére. Remélem, mindenkinek eseménydúsan telnek majd az elkövetkezendő hónapjai az iskolában.
Ha tehetném, visszamennék a gólyatábor első napjára, és kioktatnám magam...

Akármilyen komolyan is veszi valaki az egészséges életmódot, vannak dolgok, amiket muszáj kipróbálnia az "egyszer élünk" alapelv szerint. A szalagavatóm közeledtével én is próbálok formában maradni, mivel kínos lenne, ha az utolsó napokban derülne ki, hogy a keringőruhám szűk, meg hogy a nyáron lemért méreteim a kosztümömhöz drasztikusan változtak.
Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy egy héten egyszer megjutalmazzam magam valami éppen akkor szimpatikus kalóriabombával, hiszen lássuk be; egészségtelen kaja nélkül lehet élni, de nem érdemes. Egy ilyen "bűnözős" étel pedig még segít is abban, hogy megelőzzük a túlzott diéta okozta falásrohamokat is, amik akkor jelentkeznek, ha túl sok ideig fosztjuk meg magunkat valamitől. De akkor nem is húzom tovább az időt, jöjjön a beszámoló a világ legédesebb gofrizójáról, a Sweetheart-ról...


Még valamikor szeptember végén találtam szembe magam a facebookon egy rendesen megpakolt gofri képével, és amíg azzal foglalatoskodtam, hogy letöröljem a nyálam a mobilomról, rákerestem, hogy hol is készült ez a finomság. Miután megtaláltam az oldalukat, már csak azt kellett kitalálnom, hogy ki is lenne olyan elvetemült, hogy bevállaljon velem egy inzulinsokkot, mert azt azért el kell ismernem, sok ember nem képes arra, hogy felfaljon egy ilyen szuperédes dolgot (azt azért hozzá kell tennem, hogy vannak sós gofrik is, és shake-k, meg egészséges juice-ok is).
Sajnos az idő múlásával, a folyamatos iskola melletti rohanás miatt elfelejtődött ez a gofrizó, de a közösségi médiának köszönhetően a múlt héten újra szembekerültem egy nyálelválasztásomat elindító képpel. És itt írtam rá a legjobb barátnőmre, akiről tudom, hogy képes annyit enni, mint én, és nem zavarja a cukortúladagolás sem.
A kipróbálásra szombaton került sor, a gofrizó megtalálása még nekünk se jelentett problémát, pedig tájékozódás szempontjából mindketten csúnyán el tudunk bukni.
Az első meglepetést az jelentette, hogy mindketten egy nagyobb cukrászdára számítottunk, pedig valójában egy kisebb üzlethelyiség méreteivel büszkélkedhet a hely. A népszerűségéből ítélve nem tudom, hogy mennyire jelenthet problémát a vendégek elhelyezése egy forgalmasabb napon, de nekünk szerencsénk volt, rajtunk kívül még ketten várakoztak a gofrikra.
A második meglepetés számunkra a kínálat volt. Ott álltunk, és nagy szemekkel bámultunk a falra kihelyezett feltétek listájára, miközben azon gondolkodtunk, hogy a gyomrunk mennyit fog bírni. Nem javaslom senkinek se, hogy ebédeljen be, mielőtt odamegy, mert a gofrik nagyok, és nem sajnálják az embertől a kért feltétek mennyiségét sem.
Egyébként, a facebookon található kritikákat egyáltalán nem értettem, ahol az elkészítés idejére, és az eladólányok viselkedésére panaszkodtak. Mi körülbelül 5-10 perc alatt készhez kaptuk azt, amit kértünk, arról nem is beszélve, hogy amint beléptünk, rögtön mosolyogva ránk is köszöntek, és szóltak, hogy nyugodtan kérdezzünk, ha segítség kell. Sőt, mikor lányos zavarunkban a szokásos "kajakóma" miatt majdnem elfelejtettünk köszönni távozáskor, akkor is utánunk szóltak, így nekik köszönhetően nem maradtunk udvariatlanok.

Ha esetleg eljuttok Ti is odáig, hogy ellátogattok ide, írjátok meg a tapasztalataitokat, meg azt, hogy Ti mit kértetek a hatalmas választékból. :)

A múlt héten egy barátnőmmel arról beszéltünk, hogy a középiskola mennyivel másabb annál a valóságban, mint ahogy azt az amerikai filmek bemutatják. Való igaz, hogy vannak olyan diákok, akiket mindenki szeret, és ismerik őket, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a tanulók lenézik a kevésbé népszerűeket. Kezdetben én is azt hittem, hogy ez így van, de most, a végzős évem elején kijelenthetem, hogy mindent csak beképzeltem magamnak. Hogy titeket is biztosítsalak az igazamról, megmutatom milyen lenne, ha tényleg egy Mean Girls-típusú film szerint élnénk az életünket.

Ha valamit megtanultam tinédzseréveim során, akkor az az, hogy érezzem magam bármennyire is egyedül, a sorozatok mindig ott lesznek nekem, ha szükségem van rájuk. Ez lehet, hogy rettentő szomorúan hangzik elsőre, de a helyzet az, hogy vannak olyan pillanatok, mikor sokkal jobb egy nem létező világ bennfentes emberének érezni magunkat, mintsem a saját életünkkel foglalkozni. Annak ellenére, hogy rengeteg ember van a televízió elleni táborban, én nem félek kimondani azt, hogy vannak olyan sorozatok, amik igenis taníthatnak a nézőknek valamit, csak meg kell találni őket.
Lássunk párat arra az esetre, ha épp kifogytatok volna a néznivalóból.
Elsőre egy tipikus amerikai tinilány-sorozatnak tűnő maszlag, aminek fő témája az, hogy négy lány mennyire tud designer dolgokba öltözni, és hány gimnazista fiú kerül az ágyukba.
A történet viszont öt barátnőről szól, akik az iskola tipikus "népszerű" lányai, egészen addig, míg az összetartó, Alison titokzatos módon el nem tűnik egy estén. Mivel korábban a négy lány barátságát csakis ő tartotta össze, és a közös titkok (amikről jobb senkinek sem tudnia), ezért nyugodtan széledtek szét. Azonban egy évvel később, a lányok titokzatos üzeneteket kapnak egy bizonyos A-tól, nem sokkal az előtt, hogy a rendőrök megtalálják Alison holttestét. A titkos zaklató viszont mindenről tud, és úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást a négy lány élete felett.


002. Scream
Talán az első olyan horrorsorozat, ahol a szereplők teljesen ésszerűen viselkednek, és tisztában vannak azzal, hogy viselkedjenek, ha nem akarják a föld alatt végezni.
Az alkotók alapkérdése az volt, hogy vajon lehetséges-e az, hogy egy slasher filmből (adott egy gyilkos, aki sorra öli meg áldozatait) lehet-e sorozatot csinálni. És igen, kiderült, hogy lehet, méghozzá nem is akármilyet!
Életre kel egy városi legenda, amikor egy Youtube videó terjedni kezd Lakewoodban egy lány meggyilkolásáról. A helyzet ijesztően hasonlít az évtizedekkel azelőtti tömeges mészárlásra, és a diákok hamar rájönnek, hogy az első gyilkosságot több fogja követni, hacsak nem avatkoznak közbe.


003. My Mad Fat Diary
Az, hogy a sorozat a kilencvenes évek Angliájában játszódik, csak bónusz a mellett, hogy mennyi dolgot tanulhatunk a főszereplő lánynak köszönhetően.
Rae önértékelési problémákkal, és depresszióval küzd, a sorozat elején a pszichiátriáról kell visszatérnie a valóságba, és ezáltal nem csak önmagát kell megtanulnia elfogadni. Becsatlakozni egy baráti társaságba, először szerelembe esni, segíteni a legjobb barátnőn, éjszakázni... ezek alapjában véve nem könnyű feladatok egy tizenéves számára, pláne nem akkor, ha az illetőnek titokban még mindig pszichológushoz kell járnia.

004. Scream Queens
Mi történik, ha fogjuk az összes tinihorror klisét, és direkt összesűrítjük őket egy sorozatba? Mármint komolyan beszélek, fogjuk az idegesítő méhkirálynő karaktert, az üresfejű gazdag pasit, az idióta rendőrnőt, az egy szem lányáért aggódó apát, és szerencsétlen egy szem lányt, aki bár normális, mégis összezárják ezekkel az emberekkel.
A sorozat tökéletesen kiparodizálja, és még fel is nagyítja ezeket a bizonyos kliséket, így mikor az úgynevezett Vörös Ördög mészárlásba kezd az egyetem egyik legnevesebb kollégiumában, pontosan tudjuk, mire számíthatunk... vagy mégsem?


005. Gossip Girl
Az örök klasszikus, amit kár lenne kihagynom. Annak ellenére, hogy jóval a sorozat utolsó részének megjelenésekor kezdtem el nézni, engem is elkapott a bizonyos "Pletykafészek-láz".
A manhattani elit botrányos élete annyira magával ragadott, hogy a végén már teljesen elfelejtettem azt, hogy engem eredetileg az érdekelt, hogy ki a blogger, aki közli a mocskos, bizalmas információkat ezekről az emberekről.

Ennyi sorozat volt mára, ha esetleg többet szeretnétek, írjátok meg kommentben, hogy milyen témában kezdjek el keresgélni, hiszen nyílt titok, hogy sorozatfüggő vagyok, így biztosan tudok majd ajánlani valamit, ami elnyeri a tetszéseteket.

Az eredeti címe csjmeanttobe.blogspot.com volt, és bár azt a nevet is megtartottam, hogy mások ne éljenek vissza vele, attól függetlenül még meg akartam változtatni a webes címet valami könnyebben megjegyezhetőre. A régi bejegyzéseket töröltem, hogy tiszta lappal kezdhessek, a fontosabbakat viszont megtartottam magamnak, hiszen van pár emlékem, amikről semmi pénzért sem mondanék le. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy a régi olvasói megjegyzések teljesen eltűntek, pedig emlékszem, hogy voltak köztük olyanok is, amik régebben feldobták egy-egy napomat.
Talán a téma az egyetlen dolog, amit nem szeretek pontosan megszabni. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki imád írni mindenféle témában, ezért nem szeretném korlátozni magam. Első sorban a divat és az életmód felé húz a szívem, de szeretem a "10 dolog, amit tudnod kell a..." kezdetű bejegyzéseket is, na meg szerintem pár naplóbejegyzés-féle is belefér, amennyiben tényleg van mondanivalója, és nem arról szól, hogy felkeltem, mosakodtam, ettem...
Egy 18 éves, végzős gimnazista Budapestről, akinek az írás mellett nagy szenvedélye a festés, és az olvasás is. Egy nap szeretnék újságíró lenni (mint sokan mások), esetleg könyveket fordítanék, de még a tolmács munkát is eléggé közelállónak érzem magamhoz. A szabadidőmben sorozatokat nézek, olvasok, vagy éppen végigkergetem a macskámat a házban, mert nem szereti, ha simogatom.