Hirtelen elhatározásból döntöttem úgy, hogy elmegyek a Cosmopolitan magazin által rendezett blogger napra, hátha szerzek egy kis inspirációt az íráshoz, és jobban beleáshatom magam a blogolás rejtelmeibe. Mivel szocializáció közben mindig furcsán viselkedek, úgy gondoltam, hogy mindenki jobban jár, ha enyhe utalásokat teszek a barátnőm felé, hogy jöjjön el velem, mert ismeretlenek között egy szégyenlős, sarokban reszkető kisnyúl vagyok. Szégyellem, de elfogadtam, és próbálom keveset hangoztatni. Most épp nem sikerült eltitkolni.

Vasárnap kilenc körül sikeresen meg is érkeztünk a terepre, miután a Google Maps és a metrópótló is bezavart minket, majd a jegyeinket nyakba akaszthatós névtáblára cseréltük (amitől iszonyat fontos embereknek éreztük magunkat, természetesen), és ideje volt körbenézni.
Az asztalokon Juicy smoothie-k várták a látogatókat, amiket szeretek, de csak akkor, ha el tudom olvasni, hogy mi van bennük (kóstoltam már spenótosat, és nem akarom felidézni az ízélményt a számban).

Fél óra kínos körbe-körbe járkálás után megállapítottam, hogy ideje lenne szocializálódnom a bloggervilágban, mert nem igazán ismerek/olvasok senkit sem, csak sunyin próbálok világuralomra törni a saját kis blogommal. Egyébként mielőtt beültünk volna az első előadásra, megtanultuk azt, hogy nem feltétlenül kell elfogadni az egész üvegnyi cidert attól, hogy felajánlják, pláne nem éhgyomorra, reggeli helyett.

Az előadások
Azt hiszem, az egyetlen dolog, ami zavart bennük az az volt, hogy a legtöbb a pénzre ment rá. Értem én, hogy az irányítja a világot, viszont szerintem aki belekezd egy blogba, az nem emiatt teszi. Vagy ha igen, akkor régen rossz úton jár. Persze én is örülnék, ha a blogolásból meg tudnék élni, de ha nem az írás szeretete motiválna, akkor nem tartana sokáig. Erről csak ennyit akartam.
Ettől függetlenül érdekesnek találtam mindent, amire beültünk, és végül is a célomat elértem ennek köszönhetően; végre újult erővel vágok neki a bejegyzésírásnak, és rengeteg megvalósításra váró ötletem is van.
Mellesleg hozzáfűzném, hogy eddigi életem során abban a tudatban éltem, hogy az Y generációba tartozom, de kiderült, hogy a Z-be. Azért arra kíváncsi leszek, hogy hol fogják folytatni az abc-t, miután nyugdíjba vonulok. Tehát igen, megtanultam ezt is a "Nem reggelizek Somersby-t" mellett.

És mi tetszett még?
Az előadók közvetlensége, a lehetőségek, amikről ennek a napnak köszönhetően szereztem tudomást, és a ritka finom kávé, amit a poharainkba töltöttek. Kicsit úgy éreztem magam, mintha hirtelen összemosták volna az internet világát a valósággal. Az, hogy olyan emberek jöttek velem szembe, akiket általában a telefonom kijelzőjén látok irtó furcsa volt (és szeretnék FollowAnnától bocsánatot kérni a Joker mosolyom miatt, mikor megláttam... nemdirektvoltaszociáliséletnemnekemvaló).

Egyetlen apró dolog volt a pénz témán kívül, ami nem igazán tetszett, de ezzel másnak gondolom nem volt problémája, csak én vagyok akkora állat, hogy vegánként elindultam kaja nélkül. Végül is számíthattam volna rá, hogy egy ilyen rendezvényen ne is gondoljak még húsmentes táplálékra sem. Csak tudjátok tápláltam némi reményt annak a tudatában, hogy Steiner Kristóf is vegán... hát, miután közölte, hogy oliva bogyót eszik, úgy döntöttem ideje kirohanni a pékségbe valami olyan dologért, amiből nem kell egy tonnányit befalnom ahhoz, hogy jól lakjak.
Jövőre mindenképpen megpróbálok azért körbenézni a bloggerek között, hogy ne csak idegen arcokat pillantsak meg mindenfelé, de az is lehetséges, hogy megint a fotelből való nézelődést fogom választani, mert az rendben van, hogy itt porig alázom magam a furcsa megszólalásaimmal, de sajnos a valóságban nincs esc gomb.

Sajnos az alkalmazás használatának az eredménye nem az lett, mint amit eredetileg terveztem, mivel sikeresen összehoztam magamat egy fiúval, aki elhitette velem, hogy ő nem azért használja a Tindert, mint mindenki más. Mindenesetre így is sikerült tapasztalatot szereznem, bár ezt az akkori énem elég rendesen megszenvedte, de azt hiszem felnőttem annyira, hogy meg tudjam veletek osztani ezt a történetet. Ezzel együtt remélem, hogy akik elolvassák tanulnak a hibáimból, vagy ha esetleg már megtörtént a baj, sikerül nekik túllépni rajta azzal a tudattal, hogy nincsenek egyedül.

Kezdjük ott, hogy az alkalmazás tele van olyan emberrel, akikre könnyű szerrel rá lehetne akasztani a "fuckboy" jelzőt. Nem tudom, hogy ennek van-e magyar megfelelője, én nem találom rá a szókincsemben a megfelelő fordítást, szóval elmagyarázom. Egy fiú, akit mindenki szeret, mindenki jófejnek tart, mindenki barátkozni akar vele, mert tényleg kedves és barátságos, egészen addig, amíg hagyjuk, hogy a barátzónában tengődjön. Viccelődünk azon, hogy hogyan szúrjuk ki őket, hogyan kerüljük el őket, hogyan rázzuk le őket, de a helyzet az, hogy hihetetlenül könnyű beléjük szeretni, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnénk hallani. Aztán miután megkapják amit akarnak (vagy épp nem), egyszerűen eltűnnek. Mert nem akarnak energiát fektetni abba, amit már megkaptak, vagy ami épp elérhetetlen számukra.

Szóval, most, hogy megvan a magyarázat, indulhat a történet...
Hívjuk az ismeretlent Norbinak, ez egy elég átlagos név, plusz nem ismerek ilyen névvel rendelkező személyt, szóval nem sértek meg vele lehetőleg semmit. Az egész tavaly június elején kezdődött, mikor közeledett a nyári szünet, már nem kellett tanulnom, unatkoztam. Akkor jött ennek az egész tinderezésnek az ötlete, mert rengeteg vicces sztorit olvastam róla. Letöltöttem, és először a saját koromat használtam, akkor még nem töltöttem be a 18 évet, szóval csak is kizárólag kiskorúakkal beszélhettem.
Tudjátok, hogy ennek mi lett az eredménye? Rengeteg ecset frizurájú kisfiú, akik focistának képzelték magukat, és iszonyatosan menőnek, mert a szüleiktől sikerült kiharcolniuk egy iPhone-t. Olyan kisfiúk, akikkel egyedül azért lenne érdemes együtt lennem, mert egy méretet hordunk.
Szerintem érthető, hogy ezek után feladtam a reményt, hogy találkozzak egy számomra értelmes élőlénnyel. Valamiért mégis eszembe jutott, hogy csinálok egy másik profilt, egy évvel idősebbnek állítom be magam, és akkor majd a nagykorúak között lesz valaki, akivel közös nevezőre tudok jutni.
Igazából tényleg csak szórakozásból csináltam az egészet mindenféle párkapcsolati cél nélkül, vicces volt jobbra dobálni azokat az embereket, akik külső alapján megtetszettek.
Akkoriban kezdtem el a kötelező közösségi szolgálatomat is, szóval nem nagyon volt időm, már csak a megszokás meg a vicces próbálkozások miatt használtam ezt az egészet. Aztán egyszer csak megjelent Norbi, aki ugyanolyan véleménnyel volt a próbálkozókról, mint én, és később az is kiderült, hogy régen egy gimibe jártunk, csak ő pont az előtt ballagott el, mielőtt én gólya lettem. Az a helyzet, hogy ez volt az egyetlen közös témánk, de egy darabig teljesen elegendő volt.
Találkoztunk, mert körülbelül 10 percre lakik tőlem, hagytam, hogy megöleljen, mert úgy voltam vele, hogy egy gimibe jártunk, annyira nem lehet rossz. Összejöttünk, mert azt hittem, végre találtam valakit, aki normálisan bánik velem.
Jó reggelt üzenetek, egész napos kapcsolattartás, matrica küldözgetés, találkozások közben egymás nyakán lógás, klisés megszólalások a másik értékeivel kapcsolatban, jó éjszakát üzenetek, de semmi közös dolog. És pont emiatt éreztem úgy, hogy nem kéne ezt az egészet olyan komolyan vennem, ennek ellenére kialakult bennem egyfajta rajongás, de nem a belső értékei miatt. A belső értékeit én képzeltem oda magamnak, hinni akartam benne, hogy ő egy olyan ember, mint amilyennek elképzeltem, és kicsit bele is szerettem az általam kreált személyiségbe, aki az ő külsejével rendelkezett.
Gondolom feltűnt neki is, hogy nincs bennünk semmi közös, ezáltal elérhetetlenné váltam számára, mert vártam, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem Őt. Így lett a fiú egy idő után teljes ellentéte annak, akit megismertem, és akit a magaménak akartam. Így tűnt el fokozatosan az életemből, miközben bizonygatta, hogy csak fáradt, nem ér rá (nyáron... nyáron), de ő tényleg szeretné ezt a kapcsolatot. Egy darabig hittem is neki, de aztán mikor megláttam, hogy egész nap fent lóg a közösségi médián, egész nap hozzászólásokat ír mindenféle műnő képéhez, rájöttem, hogy ez az ügy halott.
És sírtam, mert rájöttem, hogy az ember akinek hittem nem is létezett, mégis iszonyatosan hiányzott. Akkoriban egyszerre akartam vele együtt lenni, és utálni. Egy két hónapos "kapcsolat" miatt olyan letargiába estem, mintha egy két évesről lett volna szó, és így visszagondolva bár eléggé komikusan festettem, tudom, hogy iszonyatosan éreztem magam. Pláne mikor láttam, hogy szolis, póthajas, műkarmos (nem, nem igényes műköröm, karom), vonalszemöldökű nőkkel mulatja az idejét, de közben nekem írogat, hogy azért megpróbálhatnánk újra. És hogy ezek az emberek neki amúgy nem jelentenek semmit, igazából nem akarja felszedni őket... és akkor elkezdtem ezeket a lányokat is sajnálni, mert amíg őket ölelgette, előttem lehordta az összeset.

A történtektől függetlenül én hálás vagyok Norbinak annak ellenére, hogy az életvitelét nem becsülöm sokra. Nélküle nem tanultam volna meg azt, hogy tényleg fontos, hogy az ember igazi lelki valójába szeressünk bele, és ne egy általunk kreált személyiségbe. Nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok, egy igazi, rendes, kiegyensúlyozott kapcsolatban, ahol a féltékenység csak akkor jelenik meg, mikor azon gondolkozunk, hogy kié legyen reggel az első bögre kávé.
Szóval abban az esetben, ha a Ti életetekbe is belép egy Norbi-féle személy, és úgy dönt, hogy ideje lelépni, ne essetek kétségbe, hagyjátok menni, és ne próbáljátok minden áron magatokhoz kötni. Nem fog maradni, hiába hiteget, és hiába mondja azt, hogy nincs ideje. Ha nem szakít veled, nem azért van, mert kellesz neki, hanem azért, mert tartalék vagy számára. Szomorú belegondolni, de ez az igazság. Viszont tudod, mi a keserű igazság édes oldala? Az, hogy egyszer jönni fog valaki, aki tényleg megérdemel téged, és a te dolgod csak annyi lesz, hogy megnyílj neki, hogy ő beleszerethessen abba, aki valójában vagy.

Egy ideje nem igazán írtam bejegyzést, amit nem foghatok teljes mértékben az érettségire, hiszen ha nagyon megerőltettem volna magam, találtam volna időt a blogra.

A helyzet viszont az, hogy nem akartam magamra kényszeríteni az írást, mert már volt rá példa, és az mindig a blog bezárásával végződött. Remélem így már értitek, hogy miért jegeltem egy időre ezt az oldalt, és köszönöm minden feliratkozómnak, hogy kitartottak.

Hihetetlen gyorsasággal repültek el mellettem az elmúlt hetek, az egyik pillanatban órán ültem, a következőben szerenádoztam, majd hirtelen ballagtam, aztán már írtam is az érettségit. Még mindig fáradt vagyok, és legszívesebben csak sorozatoznék, olvasnék, és feküdnék, de rájöttem, hogy itt az idő erőt venni magamon és valami hasznosat is csinálni (hogy utána lelkiismeretfurdalás nélkül lehessek újra haszontalan).

Az egyik youtuber videóira annyira ráfüggtem, hogy úgy gondoltam, talán én is megpróbálkozhatnék ezzel a kategóriával írásos formában, és mivel nincs olyan téma, ami aktuálisabb lenne az érettséginél, ezt választottam.

Minden év májusában megjelennek a vicceskedő mémek a neten, amik az érettségizők szenvedéséről szólnak. Ugyanebben az időszakban izzítják ujjaikat a "kedves" egyetemisták és felnőttek, és olyan hozzászólásokkal rohamozzák meg az érettségizőket, mint például "Élnének túl egy vizsgaidőszakot", vagy "Próbálnák eltartani a családjukat", és egyéb roppant pozitív megszólalások. Összességében az alapja minden ilyen hozzászólásnak egy állítás, miszerint az érettségi könnyű.
Nos, had meséljek el Nektek egy történetet arról, milyen volt megélni a 2016-os, májusi írásbeli érettségi időszakát.

Hétfőn háromnegyed öt előtt pár perccel keltem. Nem, nem írtam el, és nem túlzok. 4:40 körül lehetett, mikor kénytelen voltam kikelni az ágyamból, hatkor már a metrón kellett ülnöm. Kitaláljátok mi történt? Úgy hívják, emelt szintes beosztás. Az emelt szintű érettségi tisztaságának biztosítása miatt a tanulók nem vizsgázhatnak a saját iskolájukban, másikba osztják be őket. Ezzel nem is lenne probléma, csak a magyar emelt szintesek beosztásába becsúszott egy hiba, ami miatt Budapest teljesen másik felére kellett mennünk (az út körülbelül egy és egy negyed óra).
Ezzel csak figyelmeztetni szeretném azokat, akik emelt szintre mennek, hogy készüljenek fel akár a hajnali kelésre. Készüljenek fel arra, hogy az emelt szint olyan, mint a lottó, szerencse is kell ahhoz, hogy menjen, nem csak tudás. Valóban könnyű az érettségi akkor, ha középszinten a kettesre hajtasz, viszont ha emelt szinten mész valamiből, vagy mondjuk középszinten jó jegyet szeretnél, készülj fel arra, hogy elfelejted majd párszor a magánélet jelentését.
És én őszintén beismerem, hogy nem tanultam annyit, mint a többi faktos, nem töltöttem ki annyi feladatlapot, mint ők, csak elolvastam a kötelezőket, és szerencsém volt, mert a műveltségi feladatsor pont az egyik könyv köré épített. Persze én is tanultam, kerestem feladatokat (a 2009-es feladatsor láttán elsírtam magam, itt megnézhetitek ezt a csodát), de nem jártam előkészítőre, és nem tanultam meg mindent a könyvekből, csak átolvastam őket. Egyébként a fenti képen csak az irodalom tankönyveim vannak (és a furcsán összefogott hajam).
Egy fontos dolgot viszont megtanultam a négy óra alatt, amíg az emelt szintet írtam; mindig legyen nálam valami ennivaló. Mivel hajnalban keltem nem igazán voltam éhes, szóval ettem egy banánt meg ittam egy kávét, és úgy voltam vele, hogy majd veszek valamit út közben. A gond az, hogy annyira izgultam az emelt szint miatt, hogy elfelejtettem, és nem jutott eszembe, amíg a harmadik óra után nem éreztem azt, hogy az agyam nem bírja tovább. Már nem is emlékszem arra, hogy mit írtam a harmadik fogalmazásomba, mert azt hittem, hogy kiszédülök a padból. Ezt persze nem mertem elmondani senkinek utólag, pláne, hogy az osztályfőnököm fel is hívta a figyelmünk erre. Szóval tanuljatok a hülyeségemből, és egyetek rendesen, különben lehet, hogy ti is a homlokotokat tapogatva fogtok majd rádöbbenni az érettségi írása közben, hogy nem ettetek szinte semmit.
Azt gondoltam, hogy az emelt szint letudása után már semmi gond nem érhet, matekból négyest tippeltem magamnak, most ott tartok, hogy örülök, ha meglesz a hármas (éljenek az elrontott 17 pontos feladatok). A törire szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy tanuljon, mert én egy nappal előtte álltam volna neki az átismétlésnek, de a zanza.tv szervere leállt, szóval csak este hét környékén próbáltam beletuszkolni az agyamba azt, amit négy év alatt nem sikerült. Az egyetlen tárgy, amiből ötösre számítok, az angol, mert az valóban könnyűnek számít, ha az ember viszonylag jónak tartja magát belőle.
Szóval akkor most könnyű az érettségi, vagy nem?
Ha ötöst akarsz belőle, szerintem marhára nem az. Igen, a kettes tényleg valóban könnyen összehozható, és valóban nem fogják tőled megkérdezni állásinterjún, hogy hanyasra érettségiztél, csak azt, hogy megvan-e. Viszont ha szeretnél továbbtanulni, oda kell tenned magad, és mint írtam, így se lehetsz százszázalékos a sikeredben.
Az egyetlen amit tehetsz az, hogy bízol önmagadban, és az energiában, amit hónapok és évek alatt belefektettél a tanulásba, mert kicsi az esélye annak, hogy az érettségi hetében derül ki, hogy zseni vagy.
Személy szerint nekem még hátravan a rajz érettségim, amire őszintén bevallom, tényleg nem tanultam semmit, de ígérem, hogy mától kezdve a blog ettől függetlenül újra rendesen üzemel.