Miután a Fogyinapló első részében nagy vonalakban írtam arról, hogy mi is történt, hogy fogytam le, úgy gondoltam, ideje kicsit mélyebbre ereszkedni a témában. Manapság rengeteg olyan történetes blog születik, amiben a főszereplő lánynak étkezési zavara, vagy valamilyen mentális betegsége van. És tudjátok mit? Felbosszant. Mert úgy írnak róla, mintha ez teljesen természetes lenne, mintha az élettel alapjáraton együtt járna az, hogy valaki nem mer enni, vagy a mosdóba jár az étkezései után. Ez minden, csak nem természetes. És a legviccesebb az, hogy ezek általában szerelmes sztorik, jön a szépfiú, és megment a gonosz anorexia és bulimia karmai közül. Mondjak valamit? Nem jön senki, neked kell összeszedni magad. És hogy saját tapasztalatról beszéljek; egy párkapcsolat csak ronthat az étkezési zavaron.
Gondolom azonnal felvetődött bennetek a kérdés, hogy most akkor mi történt, azt írtam korábban, hogy teljesen egészségesen fogytam le. Az a helyzet, hogy a testem teljes mértékben egészséges volt, mozogtam, rendesen ettem, sosem voltam éhes, kicsit izmosodtam is a sportolástól. Viszont az akkori gondolataim mindennek mondhatók voltak, csak egészségesnek nem. Egész nap otthon ültem, mert féltem, hogy elcsábulok egy fagyira, nem mertem barátnőzni, mert aggódtam, hogy gyorsétterembe akarnak majd menni, és edzés közben folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy "Na majd én most megmutatom nekik.". De hogy ki a frásznak akartam megmutatni, ma már fogalmam sincs, ami nyilván azt jelenti, hogy ezek a személyek számomra nem jelentettek igazán semmit. Csak kellett valami, amivel ösztönözhettem magam, és a rossz utat választottam. Arra koncentráltam, hogy olyan lábaim legyenek, mint az egyik ismerősömnek, de így visszanézve a világ egyik legnagyobb butasága volt tőlem, mert teljesen más a testfelépítésünk.
Szóval, szeptemberben visszamentem az iskolába. A nyarat azzal töltöttem, hogy felkeltem, reggeli, beültem a gép elé, ebéd, torna, vissza a gép elé, vacsora. Egészséges? Nos, egészségesebb, mint az az előtti életmódom, de egy tizenhat éves lány nyári napjának nem így kéne kinéznie. Én nem láttam magamon, hogy fogytam volna, hiába álltam be a tükör elé, és hiába jelezte a mérleg azt, hogy alig érem el a 45 kilót, egyszerűen nem akartam hinni neki, mert a tükör még mindig ugyanazt mutatta, mint nyár elején. Azért vicces dolog ez, nem? Mindenki azt mondja, hogy tegyük el a mérleget, csak a tükörre figyeljünk. Ha csak a tükörre figyeltem volna, valószínűleg feladom az egészet két hét után, mert nem láttam semmi változást magamon. Sőt, az után sem láttam a valóságot, miután a körülöttem lévők elkezdték megjegyezni, hogy leadtam pár kilót, pedig új nadrágot kellett néznem, mert a régieket kifogytam. Persze még akkor sem láttam be a változást, úgy voltam vele, hogy kinyúltak a mosásban.
A crack akkor ütött be, mikor rájöttem, hogy a diétám nem lesz tovább tartható ősszel, télen meg pláne nem. Nem azért, mert valami gond volt vele, hanem azért, mert korábban délig csak gyümölcsöt ettem. Ez nyáron még teljesen oké, mikor a gyümölcsválaszték akkora, hogy az ember csak néz maga elé a többségzavarában. Na de ősz vége felé már nem éppen van esélye annak, hogy reggelire be tudok dobni egy negyed görögdinnyét. Az a helyzet, hogy addigra már annyira rettegtem, hogy visszahízok a kenyértől, hogy csak azért sem voltam hajlandó gyümölcsön kívül mást enni. Ideges voltam, ha enni akartak adni, ideges voltam, ha nem tudtam, mit reggelizzek, és már attól is ideges lettem, ha egyáltalán bárminemű ételre gondoltam. Később már olyan állapotba kerültem, hogy az is felbosszantott, ha egyáltalán hozzám szólt valaki. Ez az idegesség később hatással lett a testemre, és beteg lettem. Rengeteg helyen voltam, ultrahangon, de az orvosok nem láttak sehol semmi problémát, én mégis iszonyatosan rosszul voltam, arról nem is beszélve, hogy képes voltam bármin elsírni magam. Emlékszem, egy délelőtt apukám elvitt bevásárolni, és folyamatosan kérdezgette, hogy mit vegyünk, amit megeszek. Ácsorogtam a bevásárlókocsi mellett, és mikor már huszadjára kérdezte, hogy mit lennék hajlandó megenni, csak közöltem vele, hogy semmit. A következő kérdése pedig teljesen felháborított, pedig így visszagondolva teljesen jogos volt. Anorexiás vagy?
Anorexiás voltam?
Nem tudom. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudom. A depressziót beismerem minden szégyenérzet nélkül, de nem éheztettem magam. Való igaz, hogy képes voltam még a bioropi kalóriamennyiségét is megnézni, és lelkiismeretfurdalásom volt, ha túl sok narancsot ettem délután. Határozottan kevesebbet ettem, mint nyáron, mert fokozatosan abbahagytam a sportolást, és volt példa, hogy éhségérzettel aludtam el. A testképzavart is elismerem, az ellen sose tiltakoztam. De étkezési zavar? Talán kezdődő, csak idejében feltűnt nekem is, hogy azért nem stimmel, hogy a mit eszel kérdésre a semmit a válaszom. Egyébként, végül találtam valami nagyon speciális fitneszkenyeret amit hajlandó voltam legyűrni a torkomon párizsival, később meg átálltam a reggeli zabkására (amit még mindig nem untam meg, mert rengeteg módon lehet ízesíteni).
Mi a tanulság?
Az egészséget mindig elsődlegesnek kell tartani. Attól, hogy valaki vékony, még nem feltétlenül egészséges (vegyük például azokat az embereket, akik gyors anyagcserével rendelkeznek, ezért összeesznek mindent, vagy mondjuk pár modellt). Attól, hogy valaki sportos, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mentálisan teljesen jól van. Márpedig ahhoz, hogy elmondhasd magadról, hogy egészséges vagy, nem csak testileg kell annak lenned, de lelkileg is. Ezért nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásod legyen, ha egy héten egyszer eszel valami olyat, ami nem illik bele a diétádba, sőt, még javasolt is egy bizonyos "cheat meal" beiktatása is, amolyan jutalomként. Én például imádom az iskolám melletti pékségben fellelhető péksütiket, mert iszonyatosan édesszájú vagyok.
Miért írtam ezt le?
Azért, hogy segítsek. Azért, hogy ne legyen divat többé az anorexia téma, hanem ismerjük fel, hogy igenis ez egy betegség, ami életeket tehet tönkre, nem pedig móka és kacagás és cukormáz. Nem leszel szép és nem leszel boldog, ha nem magad miatt kezdesz bele az egészséges életmódba. Tehát kérlek, ismerjétek fel időben a problémát, és nézzetek szembe vele, ne csináljatok úgy, mintha minden rendben lenne. Ne hitegessétek magatokat, és ha valaki úgy érzi, hogy problémája van, akkor írjon nyugodtan, mert megértem, és segíteni szeretnék. Én nem fogom azt mondani, hogy azonnal kezdj el enni. Tudom milyen, mikor rettegsz attól, hogy visszahízol és nem fognak elfogadni többé.
A crack akkor ütött be, mikor rájöttem, hogy a diétám nem lesz tovább tartható ősszel, télen meg pláne nem. Nem azért, mert valami gond volt vele, hanem azért, mert korábban délig csak gyümölcsöt ettem. Ez nyáron még teljesen oké, mikor a gyümölcsválaszték akkora, hogy az ember csak néz maga elé a többségzavarában. Na de ősz vége felé már nem éppen van esélye annak, hogy reggelire be tudok dobni egy negyed görögdinnyét. Az a helyzet, hogy addigra már annyira rettegtem, hogy visszahízok a kenyértől, hogy csak azért sem voltam hajlandó gyümölcsön kívül mást enni. Ideges voltam, ha enni akartak adni, ideges voltam, ha nem tudtam, mit reggelizzek, és már attól is ideges lettem, ha egyáltalán bárminemű ételre gondoltam. Később már olyan állapotba kerültem, hogy az is felbosszantott, ha egyáltalán hozzám szólt valaki. Ez az idegesség később hatással lett a testemre, és beteg lettem. Rengeteg helyen voltam, ultrahangon, de az orvosok nem láttak sehol semmi problémát, én mégis iszonyatosan rosszul voltam, arról nem is beszélve, hogy képes voltam bármin elsírni magam. Emlékszem, egy délelőtt apukám elvitt bevásárolni, és folyamatosan kérdezgette, hogy mit vegyünk, amit megeszek. Ácsorogtam a bevásárlókocsi mellett, és mikor már huszadjára kérdezte, hogy mit lennék hajlandó megenni, csak közöltem vele, hogy semmit. A következő kérdése pedig teljesen felháborított, pedig így visszagondolva teljesen jogos volt. Anorexiás vagy?
Anorexiás voltam?
Nem tudom. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudom. A depressziót beismerem minden szégyenérzet nélkül, de nem éheztettem magam. Való igaz, hogy képes voltam még a bioropi kalóriamennyiségét is megnézni, és lelkiismeretfurdalásom volt, ha túl sok narancsot ettem délután. Határozottan kevesebbet ettem, mint nyáron, mert fokozatosan abbahagytam a sportolást, és volt példa, hogy éhségérzettel aludtam el. A testképzavart is elismerem, az ellen sose tiltakoztam. De étkezési zavar? Talán kezdődő, csak idejében feltűnt nekem is, hogy azért nem stimmel, hogy a mit eszel kérdésre a semmit a válaszom. Egyébként, végül találtam valami nagyon speciális fitneszkenyeret amit hajlandó voltam legyűrni a torkomon párizsival, később meg átálltam a reggeli zabkására (amit még mindig nem untam meg, mert rengeteg módon lehet ízesíteni).
Mi a tanulság?
Az egészséget mindig elsődlegesnek kell tartani. Attól, hogy valaki vékony, még nem feltétlenül egészséges (vegyük például azokat az embereket, akik gyors anyagcserével rendelkeznek, ezért összeesznek mindent, vagy mondjuk pár modellt). Attól, hogy valaki sportos, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mentálisan teljesen jól van. Márpedig ahhoz, hogy elmondhasd magadról, hogy egészséges vagy, nem csak testileg kell annak lenned, de lelkileg is. Ezért nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásod legyen, ha egy héten egyszer eszel valami olyat, ami nem illik bele a diétádba, sőt, még javasolt is egy bizonyos "cheat meal" beiktatása is, amolyan jutalomként. Én például imádom az iskolám melletti pékségben fellelhető péksütiket, mert iszonyatosan édesszájú vagyok.
Miért írtam ezt le?
Azért, hogy segítsek. Azért, hogy ne legyen divat többé az anorexia téma, hanem ismerjük fel, hogy igenis ez egy betegség, ami életeket tehet tönkre, nem pedig móka és kacagás és cukormáz. Nem leszel szép és nem leszel boldog, ha nem magad miatt kezdesz bele az egészséges életmódba. Tehát kérlek, ismerjétek fel időben a problémát, és nézzetek szembe vele, ne csináljatok úgy, mintha minden rendben lenne. Ne hitegessétek magatokat, és ha valaki úgy érzi, hogy problémája van, akkor írjon nyugodtan, mert megértem, és segíteni szeretnék. Én nem fogom azt mondani, hogy azonnal kezdj el enni. Tudom milyen, mikor rettegsz attól, hogy visszahízol és nem fognak elfogadni többé.
