Nemrég döbbentem rá arra, hogy az utolsó év a gimnáziumban nem csupán azt jelenti, hogy le fogok érettségizni, hanem azt is, hogy egyre közelebb kerülök az osztálytársaimhoz. Ennek köszönhetően egyre többet beszélek velük, és rájövök, hogy mind ugyanazokon a szakaszokon mennek át szeptember óta, mint én is. Éppen ezért gondoltam arra, hogy megmutatom nektek, hogy mi vár rátok majd az utolsó évben, vagy ha esetleg Ti már túl vagytok rajta, akkor nosztalgiázásnak is jó lesz ez a bejegyzés.

1. szakasz: Amikor olyan lazák vagyunk, hogy szétesünk
Kik a legidősebbek az egész iskolában? Úgy van, mi vagyunk azok. Kik azok, akik gond nélkül bemehetnek a szórakozóhelyekre, immár kamuszemélyi nélkül? Szintén mi. Szóval, mi vagyunk a legfelsőbb rend, a tápláléklánc és a hierarchia csúcsa, azok, akiknek előjoguk van mindenhez, akiknek ha nincs kedve bejárni órára, akkor nem mennek be.
Aha, ebben a tévhitben élünk egészen az első hét leforgásáig szeptemberben, aztán rájövünk, hogy még mindig ugyanolyan csóri diákok vagyunk, akiknek nem adnak kávét a büfében. És még mindig a legrosszabb helyekre ültetnek a rendezvényeken. És még mindig nincs egy lyukas óránk se. Már nem is lesz.

2. szakasz: Amikor még nem fogjuk fel a dolgokat
Jön a szalagavató, az érettségi még túl távoli ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, hiszen még rengeteg hónap van hátra, a tanárok meg itt vészmadárkodnak nekünk a semmiért. Eltelik három-négy hónap, táncpróbák, mindenki szalagavatólázban, milyen lesz a hajad, a körmöd, a ruhád, a szalag, és amúgy meg mit iszunk afteron?
Aztán egyszerre csak vége lesz az egésznek, röpke négy óra alatt elrepül az az esemény, amire mindenki hónapokig készül, már mindjárt itt a téli szünet, és akkor jövünk rá, hogy mi vagyunk az érettségiző osztály. Kínos.

3. szakasz: A tagadás
Nem, mi nem fogunk elballagni, nem hagyjuk itt az iskolát, mert nélkülünk megállna az élet. Nem paterolhatnak ki innen, nem engedjük, ha kell, hozzáláncoljuk magunkat a székekhez és a padokhoz. Ha pedig ezt nem fogadják el, az egész osztály bevállalja, hogy bukik fizikából, úgy talán még a tévébe is bekerülünk. Különben is, hogy képzelik, hogy gólyákat raknak majd a MI osztályunkba?

4. szakasz: A beletörődés
Jó, rendben, nem fogadjuk el teljesen, hogy el kell mennünk, de azért belátjuk, hogy lehetetlen, hogy az egész osztály bukjon. Ráadásul el kell kezdeni foglalkozni a továbbtanulással is, ami egyébként csak púp az ember hátán, mert ha nyolcadikban nem tudtuk, hogy mik akarunk lenni, akkor most pláne bajban vagyunk. De azért járjunk a nyílt napokra, hátha kisül belőle valami jó, meg próbáljunk tételeket kidolgozni a tanulás mellett.

5. szakasz: Halogatás
Egy tételemmel se vagyok kész, gőzöm sincs hova megyek, de legalább már odáig sikerült eljutnom reggel, hogy bedobtam egy kávét, és így már kevésbé tűnik igazságtalannak a világ, tehát már nem akarom senkinek se betörni az orrát. Persze minden nap elhatározom, hogy kidolgozok egy tételt, és szépen megtanulom, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem lesz belőle semmi akkor, mikor hazaérek.

6. szakasz: Megvan a cél
Talán a legnehezebb megérkezni ebbe a szakaszba, és biztosnak lenni a saját dolgunkban. De nyugtasson meg a tény, hogy egy ember sem létezik, aki teljes mértékben biztos a dolgában. A lényeg, hogy már nagyjából tudjuk, hogy mi, merre, meddig, és hogy mire lesz szükségünk ahhoz, hogy elérjük a hőn áhított célt.

Az extrák:

• Folytonos fáradtság, főként lelki
• Álmatlanság, mert miért ne
• Lelkiismeretfurdalás, ha nem tanulsz
• "Miért vagyok a Földön?" és hasonló kaliberű filozófiai kérdések áradata

Amennyiben végzősök vagytok, bizonyára magatokra ismertek Ti is néhány szakaszban. Ha még nem vagytok azok, remélem nem vettem el a kedveteket ettől az egésztől, mert összességében, minden "szörnyűség" ellenére, ritka jó az a bizonyos "végzős érzés", még akkor is, ha éppen nem fogjuk fel, hogy mi történik körülöttünk.