Aztán persze körbekérdezem a többi embert, hogy ők hogy haladnak az olvasással, és miután kiderül, hogy pontosan úgy, ahogyan én (tehát szinte sehogy), nyugodtan merülök vissza a semmittevés örömeibe azzal a tudattal, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki semmit se csinál.Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom majd, de visszasírom a témazárók idejét, mert akkor még legalább pontosan tudtam, hogy mi is az az anyag, amiből írunk, most viszont csak a sötétben tapogatózva próbálok megtenni mindent, amit tudok.

Nemrég döbbentem rá arra, hogy az utolsó év a gimnáziumban nem csupán azt jelenti, hogy le fogok érettségizni, hanem azt is, hogy egyre közelebb kerülök az osztálytársaimhoz. Ennek köszönhetően egyre többet beszélek velük, és rájövök, hogy mind ugyanazokon a szakaszokon mennek át szeptember óta, mint én is. Éppen ezért gondoltam arra, hogy megmutatom nektek, hogy mi vár rátok majd az utolsó évben, vagy ha esetleg Ti már túl vagytok rajta, akkor nosztalgiázásnak is jó lesz ez a bejegyzés.

1. szakasz: Amikor olyan lazák vagyunk, hogy szétesünk
Kik a legidősebbek az egész iskolában? Úgy van, mi vagyunk azok. Kik azok, akik gond nélkül bemehetnek a szórakozóhelyekre, immár kamuszemélyi nélkül? Szintén mi. Szóval, mi vagyunk a legfelsőbb rend, a tápláléklánc és a hierarchia csúcsa, azok, akiknek előjoguk van mindenhez, akiknek ha nincs kedve bejárni órára, akkor nem mennek be.
Aha, ebben a tévhitben élünk egészen az első hét leforgásáig szeptemberben, aztán rájövünk, hogy még mindig ugyanolyan csóri diákok vagyunk, akiknek nem adnak kávét a büfében. És még mindig a legrosszabb helyekre ültetnek a rendezvényeken. És még mindig nincs egy lyukas óránk se. Már nem is lesz.

2. szakasz: Amikor még nem fogjuk fel a dolgokat
Jön a szalagavató, az érettségi még túl távoli ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, hiszen még rengeteg hónap van hátra, a tanárok meg itt vészmadárkodnak nekünk a semmiért. Eltelik három-négy hónap, táncpróbák, mindenki szalagavatólázban, milyen lesz a hajad, a körmöd, a ruhád, a szalag, és amúgy meg mit iszunk afteron?
Aztán egyszerre csak vége lesz az egésznek, röpke négy óra alatt elrepül az az esemény, amire mindenki hónapokig készül, már mindjárt itt a téli szünet, és akkor jövünk rá, hogy mi vagyunk az érettségiző osztály. Kínos.

3. szakasz: A tagadás
Nem, mi nem fogunk elballagni, nem hagyjuk itt az iskolát, mert nélkülünk megállna az élet. Nem paterolhatnak ki innen, nem engedjük, ha kell, hozzáláncoljuk magunkat a székekhez és a padokhoz. Ha pedig ezt nem fogadják el, az egész osztály bevállalja, hogy bukik fizikából, úgy talán még a tévébe is bekerülünk. Különben is, hogy képzelik, hogy gólyákat raknak majd a MI osztályunkba?

4. szakasz: A beletörődés
Jó, rendben, nem fogadjuk el teljesen, hogy el kell mennünk, de azért belátjuk, hogy lehetetlen, hogy az egész osztály bukjon. Ráadásul el kell kezdeni foglalkozni a továbbtanulással is, ami egyébként csak púp az ember hátán, mert ha nyolcadikban nem tudtuk, hogy mik akarunk lenni, akkor most pláne bajban vagyunk. De azért járjunk a nyílt napokra, hátha kisül belőle valami jó, meg próbáljunk tételeket kidolgozni a tanulás mellett.

5. szakasz: Halogatás
Egy tételemmel se vagyok kész, gőzöm sincs hova megyek, de legalább már odáig sikerült eljutnom reggel, hogy bedobtam egy kávét, és így már kevésbé tűnik igazságtalannak a világ, tehát már nem akarom senkinek se betörni az orrát. Persze minden nap elhatározom, hogy kidolgozok egy tételt, és szépen megtanulom, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem lesz belőle semmi akkor, mikor hazaérek.

6. szakasz: Megvan a cél
Talán a legnehezebb megérkezni ebbe a szakaszba, és biztosnak lenni a saját dolgunkban. De nyugtasson meg a tény, hogy egy ember sem létezik, aki teljes mértékben biztos a dolgában. A lényeg, hogy már nagyjából tudjuk, hogy mi, merre, meddig, és hogy mire lesz szükségünk ahhoz, hogy elérjük a hőn áhított célt.

Az extrák:

• Folytonos fáradtság, főként lelki
• Álmatlanság, mert miért ne
• Lelkiismeretfurdalás, ha nem tanulsz
• "Miért vagyok a Földön?" és hasonló kaliberű filozófiai kérdések áradata

Amennyiben végzősök vagytok, bizonyára magatokra ismertek Ti is néhány szakaszban. Ha még nem vagytok azok, remélem nem vettem el a kedveteket ettől az egésztől, mert összességében, minden "szörnyűség" ellenére, ritka jó az a bizonyos "végzős érzés", még akkor is, ha éppen nem fogjuk fel, hogy mi történik körülöttünk.

Lezajlott a szalagavatóm, ami azt jelenti, hogy ismételten van időm blogolni. Igen, ez volt az első gondolatom, mikor másnap reggel felkeltem, aztán rájöttem, hogy attól függetlenül, hogy most már egy szalag pihen a mellkasomon, még rengeteg dolog áll előttem. Köztük rengeteg kérdésre kell választ találnom, amit az ismerőseim előszeretettel tesznek fel, ami miatt én előszeretettel dobálnám meg őket paradicsommal egy rosszabb napomon. Szóval, jöjjön a Top 5 kérdés, amit egy végzősnek csak akkor tegyetek fel, ha szeretnétek felbosszantani/elkeseríteni/találni egy rohadt paradicsomot a hajatokban.

Mint azt már korábban is említettem, régen úgy gondoltam, hogy a gimnáziumokban egy bizonyos hierarchia-rendszer uralkodik, és azt hittem, hogy ennek a legtetején a végzősök állnak, akik minden szabály alól fel vannak mentve. Egészen addig meg voltam győződve arról, hogy arany életük van, amíg nem csöppentem bele én is a végzős szerepbe, és nem tapasztaltam meg azt, hogy amit eddig a végzős életvitelről képzeltem, az hazugság. Lássuk, mik azok a dolgok, amik miatt nem éri meg irigykedve nézni a legfelsőbb évfolyamosokra.
001.: Pihenés? Tanulás, talán.
Régebben nem csak napokat, de heteket töltöttem el úgy, hogy nem tanultam semmit, és nem érdekeltek a jegyeim. Mondhatnánk azt is, hogy most a karma úgy döntött, hogy rendesen fenékbe billent, és eléri, hogy minden nap legalább nyolcig a tanulással foglalkozzak, mert az ember utolsó évben rádöbben, hogy a jövőjéről van szó.

002.: Jövőkép? Haha.
Ha már szóba esett a jövő, álljunk meg egy pillanatra (de csak azért, hogy ne kelljen rajta görcsölnöm). Azt hiszitek, kínos volt, mikor általános iskola nyolcadik osztályában nem tudtátok, hogy hol tanuljatok tovább? Nos, akkor képzeljétek el, milyen lehet az, mikor az utolsó középiskolás évedben sem tudod, hogy mit is akarsz kezdeni az életeddel, és a tanárok folyamatosan kérdezgetik, hogy hova tanulsz tovább. Nos, milliomosképzőbe szeretnék járni, kedves tanárnő.

003.: Semmi szabadidő
A tanulás valóban nem fogja elvenni minden idődet, ha rendesen osztod be azt. Viszont ne felejtsd el, hogy készülnöd kell a szalagavatóra, ami alapjában véve hatalmas herce-hurca, és bizony hiába vagy jó minden tantárgyból, elő fog fordulni, hogy különórákat is kell majd venned. Ott lesznek még a továbbtanulással kapcsolatos ügyek is, amiket el kell intézned, és nem csak az aktuális másnapi órákra kell majd készülnöd, hanem még az érettségire is. Szóval, ha épp nincs tanulnivalód a következő napra, akkor jobban jársz, hogyha elkezdesz ismételni.

004.: Szalagavató
Az egyik legszebb esemény egy gimnazista életében. Csak azt már senki sem említi, hogy mennyi energiát vesz el az embertől. Az egész a keringőruha bérlésével kezdődik, aztán ruhaigazítással, majd a kosztümrendeléssel, a táncpróbákkal (ami nálunk vasárnap van, tehát a hétvégét el lehet felejteni), a táncpartner kereséssel, a megfelelő haj kiválasztásával, a smink kigondolásával. Mire eljutunk odáig, hogy elgyakoroljuk a szalagtűzést, az se fog menni, mert hiába megyünk névsorrendben, az osztály addigra elfelejti, hogy van az abc. Persze azon is elkezdhetsz gondolkodni, hogy kiket hívsz meg, és, hogy az osztálynak mivel kéne meglepnie az osztályfőnököt.

005.: Anyagi csőd
Ha gimis életed során bármikor is azt hitted, hogy csóró vagy, csak várd ki, hogy végzős legyél. A ruhabérlésről és varratásról beszéltem, ahogy a tánctanárról is. Na, most kapaszkodj meg rendesen. A szalagavató helyének kibérlése, a meghívók száma, az afterparty helyének kibérlése, maga a fodrász és a sminkes, ruha az afterpartyra, jármű, amivel eljuttok az after színhelyére. Nem, nem önsajnáltatás, csak lélekben felkészítelek arra, hogy nem lesz időd Glamour-napozni, hanem a pénztárcádban élő molylepkéket fogod számolgatni helyette.

006.: Egy életszakasz lezárul
Nehéz belegondolni, hogy azok az emberek, akiket minden reggel látsz, egy év múlva már nem lesznek a mindennapjaid részesei. Az osztálytársak máshova mennek továbbtanulni, és szétszéledtek, és bár a tanárok ott maradnak, lassan ők sem fognak felismerni. Egyedül a tablóképed lesz az, ami megmarad az utókornak, de az nem fog rólad mesélni a következő generációknak. Az élet megy tovább, és bár az iskola számodra sokat jelentett, te csak egy voltál az intézmény számára a több száz diák közül.

007.: Mindenből az utolsó
Az utolsó napok, mikor a büfében állsz sorba, és az utolsó reggelek, amikor morcosan rongyolsz végig a folyosón, majd dobod le magad a székedre. Az utolsó osztálykirándulás, amit már nem tudtok felülmúlni, mert tudjátok, hogy nem lesz következő alkalom. Az utolsó "egy nappal előtte azért is meg tudom írni" házidolgozat beadása.

008.: Nem is vagyunk legfelül
De komolyan. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy néha betolakodhatunk a büfé előtt álló sor elejére, ha szerencsések vagyunk. Egyébként meg ugyanúgy elsodornak minket a folyosón, ugyanúgy elküldenek minket a teremből, és ugyanarra a béna helyre ültetnek minket a színházban, mint minden egyes átkozott évben.

009.: Lassan felnövünk
És sajnos bele kell törődnünk abba, hogy a diákok közül mi vagyunk a legidősebbek. Kilencedikes koromban furcsán pislogtam a végzősökre, hiszen ők gyakorlatilag már felnőttnek számítottak, és mire észbe kaptam, már én is nagykorúvá váltam, akinek az egyik lába már félig kint van az iskola kapuján. De én nem akarok menni.

010.: Csak az emlékek maradnak
Ezért nem is szabad úgy élni, mintha csak a tanulásról szólna az életed. Nem azt mondom, hogy ne foglalkozzatok a tankönyveitekkel, mert sajnos én is későn jöttem rá, hogy fontosak. Viszont ne azzal törődjetek, hogy mennyire kívülállónak érzitek magatokat, meg hogy milyen rossz, hogy késő délutánig kell tanulnotok, mert nem erre fogtok emlékezni. Nem erre kéne, hogy emlékezzetek majd. Élvezzetek ki minden percet, mert az emlékeitek között a közös programok fognak megmaradni, és nem pedig az, hogy mi történt szeptember hatodik matematika óráján.

Szóval, remélem mindenki megfogadja az utolsó tanácsomat, a többi pontnak köszönhetően pedig lelkileg felkészül majd az utolsó évére. Remélem, mindenkinek eseménydúsan telnek majd az elkövetkezendő hónapjai az iskolában.
Ha tehetném, visszamennék a gólyatábor első napjára, és kioktatnám magam...

A múlt héten egy barátnőmmel arról beszéltünk, hogy a középiskola mennyivel másabb annál a valóságban, mint ahogy azt az amerikai filmek bemutatják. Való igaz, hogy vannak olyan diákok, akiket mindenki szeret, és ismerik őket, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a tanulók lenézik a kevésbé népszerűeket. Kezdetben én is azt hittem, hogy ez így van, de most, a végzős évem elején kijelenthetem, hogy mindent csak beképzeltem magamnak. Hogy titeket is biztosítsalak az igazamról, megmutatom milyen lenne, ha tényleg egy Mean Girls-típusú film szerint élnénk az életünket.