Mi volt a bajom a filmmel?
Nos, szinte minden létező dolog a történetszál kitekerésén keresztül egészen a szereplők kiválogatásáig. Nem adta vissza a hangulatot, a speciális effektek nevetségesebbek voltak a Twilight vérfarkasainál, lőfegyvereket használtak, mikor a könyvben kitérnek arra, hogy nem hatásosak, a démonok pedig úgy néztek ki, mint a gumibábuk.
A szereplőkről pedig külön pontokban tudnék írni, kezdve ott, hogy a rajongók körében a Clary-t alakító Lily Collins haja volt az egyik legmegosztóbb dolog, ami érthető is, hiszen a könyv szerint a lány égővörös hajkoronával rohangál, a színésznőnk haja pedig majdnem barna volt. Aztán ott van még Jace, aki leírva megtestesíti a világ legvonzóbb férfiját annak ellenére, hogy még nem nagykorú. És megkaptuk Jamie Campbell Bower-t. Én nem szidom senki külsejét, de ha a karakter "gyönyörű", a teste pedig napbarnított és kidolgozott... akkor legalább egy kicsit legyenek már karakterhűek. Az egyetlen szereplő, aki hasonlított az elképzeléseimben élőre, az Magnus Bane volt.
De ennyi elég is a filmről, én nem fogom lehúzni, mert azt megtették már helyettem a rajongók milliói, ideje rátérni a sorozatra.

Gondolom ezek után mondanom se kell, hogy mennyire féltettem a könyveket, hogy megint nevetség tárgyává teszik őket, hogy megint meglesz róluk a vélemény azok körében, akik sosem olvasták.
És akkor megjelentek a szereplők, és bizakodni kezdtem. Clary haja répasárga, de legalább már vörös, Jace Wayland vonzó, ahogy Alec Lightwood is (na, ő túlságosan, de azt hiszem ez megbocsátható), Simon kellően hozza a "geek" stílust, nem csak valami fotómodell, akinek SZTK-keretes szemüveget löktek az orrára, Isabelle Lightwood pedig maga a megtestesült nőiesség.
Egy dolgot nem értettem... miért változtatták meg pár karakter származását? Luke fekete bőrű lett, Camille pedig ázsiai (mikor ki van hangsúlyozva, hogy szőke, és francia...). Nem zavar, csak egyszerűen nem tudom hova tenni. Kíváncsi vagyok, hogy ha egy ázsiai karaktert fehérbőrűvé változtatnának, az mondjuk közfelháborodást okozna-e. Ez amúgy csak ilyen mellékes dolog, mert a színészek nagyon jól teljesítenek a szerepükben, csak első látásra pislogtam, hogy valami nem oké.

A történetszálon egyébként itt is változtattak, de itt legalább magyarázatot adtak rá, és élvezhetővé tették az egészet. Végül így is az kerekedett ki a történetből, ami a könyvben is, ráadásul az apró újítások meglepetésként hatottak, jó volt, hogy nem untatott az, hogy kívülről tudom a cselekményszálat.
Persze az elején zavartak a változtatások, de az ötödik rész körül ráfüggtem a sorozatra, és utána nem volt megállás, 2-3 nap alatt le is tudtam az eddig leadott részeket, és szomorúan konstatáltam, hogy egy darabig nem lesznek belőlük újak.

Hogyan vonatkoztass el a könyvtől?

Mint írtam, az eleje nekem is szenvedés volt. Aztán rájöttem, hogy nem várhatom el, hogy ugyanazt adják vissza, ami a könyvben is le van írva, mert akkor az tényleg untatna. És akkor hagytam, hogy beszippantson magába az árnyvadászok világa, és végre elfogott az az érzés, ami a könyv olvasása közben is. És ez volt az a dolog, ami a filmből hiányzott.
Tehát a dolgod egyszerű; csinálj úgy, mintha nem olvastad volna a könyvet. Vonatkoztass el attól, hogy "nem ennek kellett volna történnie", és koncentrálj arra, hogy megértsd az új cselekményszálat. A fontos az, hogy úgy érezd, a történet lényege megmaradt. Itt rontották el a Csontváros filmet; nem értettem a lényeget, nem fogtam fel a változtatások miértjét, míg a sorozat lebilincselővé vált a változtatásokkal együtt.

Remélem ez a bejegyzés segített azoknak, akik hasonló cipőben érzik magukat, mint én, amikor megtudtam, hogy a film után sorozat is készül a Végzet Ereklyéiből. Van olyan kedvenc könyvetek, amit adaptáltak, és tetszett, vagy éppen borzasztónak találjátok?

Mindjárt beköszönt a meleg, és ilyenkor már nem igazán van kedvem forró fürdőt venni, szóval úgy döntöttem, hogy elhasználom az itthon porosodó két fürdőbombám, érettségi előtti relaxációnak pont jók lesznek.
Az a helyzet, hogy hetekkel ezelőtt vettem őket, és nem nagyon néztem utánuk, ráadásul arra se nagyon emlékeztem, amit a boltban az eladók mondtak róluk, az agyamat teljesen kitöltötték a tételeim, és ahányszor elővettem a bombákat, megállapítottam, hogy ezek egyszínűek. Aztán kipróbáltam a Yoga bomb-ot, és meglepődtem. Utána kipróbáltam a Twilight-ot, és megint csak csodálkozva pislogtam. Azt hiszem, megtaláltam a Kinder meglepetés felnőtt változatát.

Persze így utólag rémlik, hogy valamit mondtak arról, hogy "színváltós", és én lelkesen bólogattam, meg nagyon örültem neki, de így valahogy mégis jobban értékeltem a belső meglepetést, mintha tudtam volna róla. Lehet, hogy legközelebb nem nézek utána egyiknek se, és majd az eladólányokat is megkérem, hogy ne lőjjék le nekem előre, ha van valami különleges benne.
Ezeket elnézve újra megbizonyosodtam arról, hogy a fürdőbomba-készítés művészetnek számít.

Állítólag segíti az elalvást (erre utalnak a külsején lévő csillagok, és a holdacska, gondolom), de erről sajnos nem nagyon tudok nyilatkozni, mert az utóbbi időben olyan fáradt voltam, hogy ülve is el tudtam volna aludni. Azt viszont el tudom mondani, hogy általában mindig felkelek valamiért hajnali öt körül, ennek a használata után pedig sikerült végre ébredés nélkül aludnom, majdnem 8 óráig.
Levendula, tonka, karamella, és maláta van belesűrítve ebbe 200 grammos golyóba, és ugyanúgy, mint a Yoga Bomb-ot, itt elérhetitek 1490 Ft-ért.

Egyébként tudjátok, mi jutott eszembe róla? Amerikában elhíresült az a hagyomány, hogy a kisbabák neme úgy derül ki, hogy egy semleges színű torta közepét vagy rózsaszínre, vagy kékre színezik be, és mikor felvágják a babavárón, akkor tudja meg mindenki a születendő nemét.

Összességében, a Yoga Bomb szerintem tökéletes lesz majd a későbbiekben, ha karácsonyi hangulatba szeretnék kerülni, bár nem erre találták ki. Mostantól pedig a Twilight-ot fogom ajánlani mindenkinek, aki megkérdezi, hogy szerintem melyiket kéne először kipróbálnia.

Bár még eléggé újonc vagyok a VKP-bejegyzések írásában, és a legutóbbi két témához nem is igazán tudtam hozzászólni, attól még néha úgy érzem, hogy mégiscsak részt kéne vennem egy-két blogposzttal. A mostani témához szerencsére már hozzá tudok szólni, szóval hálás vagyok a hónap bloggerének, Franciskának, aki most ezzel hozakodott elő.

A művészet talán egyike a legsokszínűbb dolgoknak a világon, engem pedig mindig is foglalkoztatott. Sajnos sosem szerettem múzeumokba járni, és elmerengni a különböző festményeken, arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok arra, hogy művészeti korszakokat és alkotókat memorizáljak, így általában csak mosolygok és bólogatok, mikor az emberek előhozakodnak ezzel a témával (még jó, hogy most érettségiztem művészettörténetből).
Emlékszem, mikor eljutottam pár évvel ezelőtt Angliába, rengeteg kiállításra mentem el, mivel az utazást az iskolánk szervezte. Öt napig voltunk kint, és egy nap minimum egy múzeum, vagy templom bele volt erőltetve a programba. Szégyellem magam, de már nem is emlékszem, hogy melyik múzeumban éreztem úgy, hogy menten elalszok. Azért had védjem meg magam, aznap több kilométert legyalogoltunk már és késő délután volt, és nem én voltam a csoportból az egyetlen, aki úgy döntött, hogy a festmények nézegetése helyett leveti magát a terem közepén lévő kényelmes fotelbe, és bóbiskol, amíg a többiek körbemennek.
Erre csak azért tértem ki, hogy megjegyezhessem, hogy csakis addig tartom érdekesnek a művészetet, amíg nem erőltetik rám. Legyen szó múzeumról és festményekről, írásról, könyvekről, zenéről, ha valaki minden áron el akarja érni, hogy megkedveljek egy művészt, valószínűleg nem fog megtörténni a dolog. Számomra a művészet a szabadságot jelenti. Ebből pedig az következik, hogy senki se mondja meg, hogy milyen utakon járjak a felderítésében.

A művészi szabadság az önálló döntéseinken alapul. Ahányszor mi magunk dönthetjük el azt, hogy miről is szeretnénk írni és milyen témában, az írói alkotás máris örömöt ad azoknak, akik tényleg azért csinálják, mert élvezik. Személy szerint örülök neki, hogy apró kis pont vagyok a rengeteg blogger között, így engem nem keresnek fel cégek különböző termékekkel, és mondják meg, hogy mit írjak le róluk. Nem tudnám ezt csinálni. Törölném a blogot, ha ezt kéne csinálnom, mert nem lelném többet örömömet az egészben.
Az írás mellett a másik hozzám közel álló művészeti ág a rajz, és bár nem érzem magamat olyan hihetetlenül tehetségesnek, ettől függetlenül mindig elégedettséggel tölt el, ha végzek egy rajzzal, és a munkám nyomai a kezemen is ottmaradnak. Igen, engem nem zavar, ha a tenyerem tiszta grafitceruzás lesz, és az sem, ha csupa tempera, vagy vízfesték lesz minden. Valahogy így közelebb is érzem magamhoz ezt az egészet, nincs az egészben semmi mesterkélt, csak látom magamon, hogy valamin keményen dolgoztam, és a munkám eredménye előttem van egy alkotás formájában. Egy kész rajzomat látva általában úgy érzem magam, mint mikor egy blogbejegyzéssel végzek; tudom, hogy csinosítgathatnék rajta és kijavíthatnám pár részletét, hogy megfeleljek pár elvárásnak, de a hibáival együtt érzem igazán a sajátomnak.

A harmadik művészeti ág, amit szeretnék még megemlíteni, a zene lenne. Valahogy nem érzem magam teljesnek nélküle, és számomra a csend egyáltalán nem megnyugtató nap közben. Ahányszor bekapcsolásra kerül a számítógép, az első weboldal, amit megnyitok, az a Youtube, és ahányszor szünetet tartok tanulás közben, már keresem is az éppen aktuális kedvencemet, amit hallgatni szoktam. Azt hozzá kell tennem, hogy csapnivaló vagyok, ha éneklésről, vagy bármilyen hangszerhasználatról van szó, ebben az esetben (ellentétben a festészettel), itt a kész alkotások izgatnak, nem pedig az alkotói folyamat.

Még rengeteg művészeti ág van, amiről írhatnék, kezdve a színművészettől, amit szintén szeretek, egészen a lakberendezésig, ami ugyanúgy érdekel. Számomra a művészet önkifejezés, hiszen mindenki megtalálhatja magát valamilyen szinten az összes művészeti ágban, de nincs két olyan ember, akiknek teljesen egyezne a véleménye, hiszen a személyisége mindenkinek más.

Ó, te jó ég, azt akarom mondani, hogy vannak olyan énekesnők, akik még nem adták el magukat teljesen a médiának, a videóklippjeik nem arról szólnak, hogy majdnem meztelenül vonaglanak, és a témájuk elsősorban nem a szexualitás?

Igen, röviden összefoglalva pontosan erről szól a mai blogbejegyzés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit a legtöbb énekesnő csinál rossz dolog. Sőt, beismerem, hogy volt olyan napom, mikor ötször egymás után lejátszottam Rihanna Work című számát úgy is, hogy nem értek belőle semmit (nem mintha lenne bármi értelme a dalszövegnek...). Ráadásul még azt is hozzátenném, hogy szerintem Ariana Grande-nek jól áll az, ahogy vonaglik, elismerem, ha valaki jól néz ki. 

De mikor már eljutunk odáig, hogy a populáris zenék fele női hátsó felekről szól, az ember elgondolkozik azon, hogy mit hallgasson, ha nem akarja, hogy az agysejtjei elpusztuljanak. És így gondolkodtam el azon, hogy kiket is hallgatok én, mikor mondanivalóval bíró zenét szeretnék hallgatni, és ezért döntöttem úgy, hogy ezeket az énekesnőket bemutatom nektek.

Sajnos sosem rajongtam olyan szinten senkiért, hogy az élete minden pillanatát fel tudjam idézni, sőt, néhány kedvencemről azt se tudom pontosan, hogy milyen származású. Úgy érzem, hogy az ő esetükben nem ez a lényeg, hanem az, amit a munkásságuk során nyújtanak az embernek.
Erre csak azért tértem ki, hogy tisztázzam; nem életrajzot fogok írni, csupán leírom róluk, hogy számomra miért szerethetőek, és talán ez által Ti is utánuk néztek majd, hogy aztán hasonló okok miatt általatok is kedveltté váljanak.

1.: Melanie Martinez
Melanie a Voice-ban tűnt fel először, később pedig a Carousel című számát adta az American Horror Story sorozatnak. A hangja egyedi, különleges személyiségével pedig olyan fantáziavilágot teremt klippjeiben (mert van olyan, amit ő rendez), ami görbe tükröt mutat a való életre. Minden egyes szám egy-egy történetet mesél el, köztük akadnak olyanok, amik kapcsolódnak egymáshoz. Tehát ha az embernek van elég türelme, nem csak a zenét tudja élvezni, de a fejében összerakhatja a szöveg által leírt történetet, akár egy kirakóst.
Ajánlott szám: Pity Party, Soap

2. Halsey
Kezdetben eredeti nevén töltött fel feldolgozásokat a Youtube-ra, majd mikor úgy döntött, hogy komolyabban szeretne foglalkozni a zenéléssel, felvette a Halsey művésznevet, mely anagrammája eredeti keresztnevének. Dalait magának írja, bennük kitér arra, hogy az új generációnak a túlélésért kell harcolnia (New Americana), hogy a megoldást önmagunkban kell keresnünk, egyedül mi rendelkezhetünk magunk felett (Control), illetve nemrég jelent meg a Castle című szerzeménye, mely a Vadász és a Jégkirálynő betétdala is egyben.
Ajánlott szám: Colors, Drive

3. Sia
Emlékeztek, mekkora felháborodást keltett, hogy egy 11 éves lány testszínű dresszben táncol egy videóklippben? És arra, hogy a lányhoz később a kislány mellé csatlakozott egy férfi ugyanilyen testszínű felszerelésben, köréjük pedig ketrec került? Igen, az ő dalaihoz készültek ezek a videók, és valami furcsa oknál fogva mindenki csak a szemével nézte őket, nem az eszével.
Akire a Sia-paróka felkerül, az eggyé válik az énekesnővel, és mivel ezt a bizonyos parókát bárki felteheti, a zenéje mindenkihez szól. Az Elastic Heart nem pedofíliáról szólt, hanem az énekesnő önmagában vívott harcáról, egy olyan harcról, amin akárki áteshet.
Ajánlott szám: Hostage, Footprints 

4. Marina Diamandis (Marina and the diamonds)
Melanie-hoz hasonlóan egy külön világot teremtett, sőt, Electra Heart című albumával egy új személyiséget. Dalaiban a szerelmet képes versenyként, játékként megjeleníteni (Power&Control, How to be a heartbreaker), de ezzel együtt kitér az érzelmek törékenységére és arra, hogy pontosan e miatt próbálnak az emberek érzéketlenül közeledni egymáshoz. Természetesen megjelenik pár szerzeményeiben a társadalomkritika ("A TV megtanította, hogy érezzek, a valós életnek nincs jelentősége") is, Girls című száma például arról szól, hogy a nők milyen nevetséges dolgokat képesek tenni (nonstop fogyókúra, egymás kritizálása), csak azért, hogy a társadalom elfogadja őket.
Ajánlott szám: Blue, Shampain

5. Lana Del Rey
Évekkel ezelőtt ismertté vált, aztán egyszer csak menő volt Lana Del Rey-t hallgatni, ami lássuk be, nem olyan rossz, a fiatalok végre nem olyan témában hallgattak zenéket, hogy vajon hogy passzírozta be egy nő a kidolgozott fenekét a feszülős farmerjába (igen, ilyet is megéltünk). A számok fő témája a szerelem, de nem az a vattacukor fajtájú, ami általában a popslágereket jellemzi.
A csalódás, annak feldolgozása, és végül az elengedés mind megjelenik a számaiban, és mindezt azért tudja olyan jól visszaadni, mert saját tapasztalataiból merít. A világot egy reménytelen helyként jeleníti meg, amiben már a legtisztább érzelem is megkopik.
Ajánlott szám: Dark Paradise, Gods and Monsters

Ennyi lett volna a mai összefoglalóm. Tudom, hogy a világ tele van tehetséges énekesekkel rajtuk kívül, akik ugyanúgy ügyelnek arra, hogy jelentést adjanak a szerzeményeiknek. Egyszerűen nekem ők a kedvenceim, de mivel szeretek új előadókat megismerni, ezért kíváncsian várom, hogy szerintetek kik azok, akik megérdemelnék még, hogy bekerüljenek a felsorolásba.

Sajnos az alkalmazás használatának az eredménye nem az lett, mint amit eredetileg terveztem, mivel sikeresen összehoztam magamat egy fiúval, aki elhitette velem, hogy ő nem azért használja a Tindert, mint mindenki más. Mindenesetre így is sikerült tapasztalatot szereznem, bár ezt az akkori énem elég rendesen megszenvedte, de azt hiszem felnőttem annyira, hogy meg tudjam veletek osztani ezt a történetet. Ezzel együtt remélem, hogy akik elolvassák tanulnak a hibáimból, vagy ha esetleg már megtörtént a baj, sikerül nekik túllépni rajta azzal a tudattal, hogy nincsenek egyedül.

Kezdjük ott, hogy az alkalmazás tele van olyan emberrel, akikre könnyű szerrel rá lehetne akasztani a "fuckboy" jelzőt. Nem tudom, hogy ennek van-e magyar megfelelője, én nem találom rá a szókincsemben a megfelelő fordítást, szóval elmagyarázom. Egy fiú, akit mindenki szeret, mindenki jófejnek tart, mindenki barátkozni akar vele, mert tényleg kedves és barátságos, egészen addig, amíg hagyjuk, hogy a barátzónában tengődjön. Viccelődünk azon, hogy hogyan szúrjuk ki őket, hogyan kerüljük el őket, hogyan rázzuk le őket, de a helyzet az, hogy hihetetlenül könnyű beléjük szeretni, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnénk hallani. Aztán miután megkapják amit akarnak (vagy épp nem), egyszerűen eltűnnek. Mert nem akarnak energiát fektetni abba, amit már megkaptak, vagy ami épp elérhetetlen számukra.

Szóval, most, hogy megvan a magyarázat, indulhat a történet...
Hívjuk az ismeretlent Norbinak, ez egy elég átlagos név, plusz nem ismerek ilyen névvel rendelkező személyt, szóval nem sértek meg vele lehetőleg semmit. Az egész tavaly június elején kezdődött, mikor közeledett a nyári szünet, már nem kellett tanulnom, unatkoztam. Akkor jött ennek az egész tinderezésnek az ötlete, mert rengeteg vicces sztorit olvastam róla. Letöltöttem, és először a saját koromat használtam, akkor még nem töltöttem be a 18 évet, szóval csak is kizárólag kiskorúakkal beszélhettem.
Tudjátok, hogy ennek mi lett az eredménye? Rengeteg ecset frizurájú kisfiú, akik focistának képzelték magukat, és iszonyatosan menőnek, mert a szüleiktől sikerült kiharcolniuk egy iPhone-t. Olyan kisfiúk, akikkel egyedül azért lenne érdemes együtt lennem, mert egy méretet hordunk.
Szerintem érthető, hogy ezek után feladtam a reményt, hogy találkozzak egy számomra értelmes élőlénnyel. Valamiért mégis eszembe jutott, hogy csinálok egy másik profilt, egy évvel idősebbnek állítom be magam, és akkor majd a nagykorúak között lesz valaki, akivel közös nevezőre tudok jutni.
Igazából tényleg csak szórakozásból csináltam az egészet mindenféle párkapcsolati cél nélkül, vicces volt jobbra dobálni azokat az embereket, akik külső alapján megtetszettek.
Akkoriban kezdtem el a kötelező közösségi szolgálatomat is, szóval nem nagyon volt időm, már csak a megszokás meg a vicces próbálkozások miatt használtam ezt az egészet. Aztán egyszer csak megjelent Norbi, aki ugyanolyan véleménnyel volt a próbálkozókról, mint én, és később az is kiderült, hogy régen egy gimibe jártunk, csak ő pont az előtt ballagott el, mielőtt én gólya lettem. Az a helyzet, hogy ez volt az egyetlen közös témánk, de egy darabig teljesen elegendő volt.
Találkoztunk, mert körülbelül 10 percre lakik tőlem, hagytam, hogy megöleljen, mert úgy voltam vele, hogy egy gimibe jártunk, annyira nem lehet rossz. Összejöttünk, mert azt hittem, végre találtam valakit, aki normálisan bánik velem.
Jó reggelt üzenetek, egész napos kapcsolattartás, matrica küldözgetés, találkozások közben egymás nyakán lógás, klisés megszólalások a másik értékeivel kapcsolatban, jó éjszakát üzenetek, de semmi közös dolog. És pont emiatt éreztem úgy, hogy nem kéne ezt az egészet olyan komolyan vennem, ennek ellenére kialakult bennem egyfajta rajongás, de nem a belső értékei miatt. A belső értékeit én képzeltem oda magamnak, hinni akartam benne, hogy ő egy olyan ember, mint amilyennek elképzeltem, és kicsit bele is szerettem az általam kreált személyiségbe, aki az ő külsejével rendelkezett.
Gondolom feltűnt neki is, hogy nincs bennünk semmi közös, ezáltal elérhetetlenné váltam számára, mert vártam, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem Őt. Így lett a fiú egy idő után teljes ellentéte annak, akit megismertem, és akit a magaménak akartam. Így tűnt el fokozatosan az életemből, miközben bizonygatta, hogy csak fáradt, nem ér rá (nyáron... nyáron), de ő tényleg szeretné ezt a kapcsolatot. Egy darabig hittem is neki, de aztán mikor megláttam, hogy egész nap fent lóg a közösségi médián, egész nap hozzászólásokat ír mindenféle műnő képéhez, rájöttem, hogy ez az ügy halott.
És sírtam, mert rájöttem, hogy az ember akinek hittem nem is létezett, mégis iszonyatosan hiányzott. Akkoriban egyszerre akartam vele együtt lenni, és utálni. Egy két hónapos "kapcsolat" miatt olyan letargiába estem, mintha egy két évesről lett volna szó, és így visszagondolva bár eléggé komikusan festettem, tudom, hogy iszonyatosan éreztem magam. Pláne mikor láttam, hogy szolis, póthajas, műkarmos (nem, nem igényes műköröm, karom), vonalszemöldökű nőkkel mulatja az idejét, de közben nekem írogat, hogy azért megpróbálhatnánk újra. És hogy ezek az emberek neki amúgy nem jelentenek semmit, igazából nem akarja felszedni őket... és akkor elkezdtem ezeket a lányokat is sajnálni, mert amíg őket ölelgette, előttem lehordta az összeset.

A történtektől függetlenül én hálás vagyok Norbinak annak ellenére, hogy az életvitelét nem becsülöm sokra. Nélküle nem tanultam volna meg azt, hogy tényleg fontos, hogy az ember igazi lelki valójába szeressünk bele, és ne egy általunk kreált személyiségbe. Nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok, egy igazi, rendes, kiegyensúlyozott kapcsolatban, ahol a féltékenység csak akkor jelenik meg, mikor azon gondolkozunk, hogy kié legyen reggel az első bögre kávé.
Szóval abban az esetben, ha a Ti életetekbe is belép egy Norbi-féle személy, és úgy dönt, hogy ideje lelépni, ne essetek kétségbe, hagyjátok menni, és ne próbáljátok minden áron magatokhoz kötni. Nem fog maradni, hiába hiteget, és hiába mondja azt, hogy nincs ideje. Ha nem szakít veled, nem azért van, mert kellesz neki, hanem azért, mert tartalék vagy számára. Szomorú belegondolni, de ez az igazság. Viszont tudod, mi a keserű igazság édes oldala? Az, hogy egyszer jönni fog valaki, aki tényleg megérdemel téged, és a te dolgod csak annyi lesz, hogy megnyílj neki, hogy ő beleszerethessen abba, aki valójában vagy.

Körülbelül egy héttel ezelőtt benéztem a Lush-ba egy hajpakolásért, mivel az orrom hiába kezdte már megszokni a H'suan Wen Hua jellegzetes illatát (itt írtam róla), azért csak nem akartam beletörődni abba, hogy ezt árassza az egész fejem a következő hajmosásig. Mert igen, a Lush termékei már azért is megérik az árukat, mert az illatuk megmarad a hajon minimum három napon keresztül, ami azért nem olyan szerencsés, ha ez az említett illat nem tetszik az embernek.
Szóval, kinéztem magamnak a Roots nevű hajpakolást, meg is vettem, de még nem használtam eleget ahhoz, hogy véleményt tudjak róla formálni. Ezzel szemben volt szerencsém kipróbálni az R&B kondicionálót, amit az egyik aranyos eladólány ajánlott, miután részleteztem neki, hogy mennyire szeretem tönkretenni a loboncomat a folyamatos szőkítéssel.