Mi volt a bajom a filmmel?
Nos, szinte minden létező dolog a történetszál kitekerésén keresztül egészen a szereplők kiválogatásáig. Nem adta vissza a hangulatot, a speciális effektek nevetségesebbek voltak a Twilight vérfarkasainál, lőfegyvereket használtak, mikor a könyvben kitérnek arra, hogy nem hatásosak, a démonok pedig úgy néztek ki, mint a gumibábuk.
A szereplőkről pedig külön pontokban tudnék írni, kezdve ott, hogy a rajongók körében a Clary-t alakító Lily Collins haja volt az egyik legmegosztóbb dolog, ami érthető is, hiszen a könyv szerint a lány égővörös hajkoronával rohangál, a színésznőnk haja pedig majdnem barna volt. Aztán ott van még Jace, aki leírva megtestesíti a világ legvonzóbb férfiját annak ellenére, hogy még nem nagykorú. És megkaptuk Jamie Campbell Bower-t. Én nem szidom senki külsejét, de ha a karakter "gyönyörű", a teste pedig napbarnított és kidolgozott... akkor legalább egy kicsit legyenek már karakterhűek. Az egyetlen szereplő, aki hasonlított az elképzeléseimben élőre, az Magnus Bane volt.
De ennyi elég is a filmről, én nem fogom lehúzni, mert azt megtették már helyettem a rajongók milliói, ideje rátérni a sorozatra.

Gondolom ezek után mondanom se kell, hogy mennyire féltettem a könyveket, hogy megint nevetség tárgyává teszik őket, hogy megint meglesz róluk a vélemény azok körében, akik sosem olvasták.
És akkor megjelentek a szereplők, és bizakodni kezdtem. Clary haja répasárga, de legalább már vörös, Jace Wayland vonzó, ahogy Alec Lightwood is (na, ő túlságosan, de azt hiszem ez megbocsátható), Simon kellően hozza a "geek" stílust, nem csak valami fotómodell, akinek SZTK-keretes szemüveget löktek az orrára, Isabelle Lightwood pedig maga a megtestesült nőiesség.
Egy dolgot nem értettem... miért változtatták meg pár karakter származását? Luke fekete bőrű lett, Camille pedig ázsiai (mikor ki van hangsúlyozva, hogy szőke, és francia...). Nem zavar, csak egyszerűen nem tudom hova tenni. Kíváncsi vagyok, hogy ha egy ázsiai karaktert fehérbőrűvé változtatnának, az mondjuk közfelháborodást okozna-e. Ez amúgy csak ilyen mellékes dolog, mert a színészek nagyon jól teljesítenek a szerepükben, csak első látásra pislogtam, hogy valami nem oké.

A történetszálon egyébként itt is változtattak, de itt legalább magyarázatot adtak rá, és élvezhetővé tették az egészet. Végül így is az kerekedett ki a történetből, ami a könyvben is, ráadásul az apró újítások meglepetésként hatottak, jó volt, hogy nem untatott az, hogy kívülről tudom a cselekményszálat.
Persze az elején zavartak a változtatások, de az ötödik rész körül ráfüggtem a sorozatra, és utána nem volt megállás, 2-3 nap alatt le is tudtam az eddig leadott részeket, és szomorúan konstatáltam, hogy egy darabig nem lesznek belőlük újak.

Hogyan vonatkoztass el a könyvtől?

Mint írtam, az eleje nekem is szenvedés volt. Aztán rájöttem, hogy nem várhatom el, hogy ugyanazt adják vissza, ami a könyvben is le van írva, mert akkor az tényleg untatna. És akkor hagytam, hogy beszippantson magába az árnyvadászok világa, és végre elfogott az az érzés, ami a könyv olvasása közben is. És ez volt az a dolog, ami a filmből hiányzott.
Tehát a dolgod egyszerű; csinálj úgy, mintha nem olvastad volna a könyvet. Vonatkoztass el attól, hogy "nem ennek kellett volna történnie", és koncentrálj arra, hogy megértsd az új cselekményszálat. A fontos az, hogy úgy érezd, a történet lényege megmaradt. Itt rontották el a Csontváros filmet; nem értettem a lényeget, nem fogtam fel a változtatások miértjét, míg a sorozat lebilincselővé vált a változtatásokkal együtt.

Remélem ez a bejegyzés segített azoknak, akik hasonló cipőben érzik magukat, mint én, amikor megtudtam, hogy a film után sorozat is készül a Végzet Ereklyéiből. Van olyan kedvenc könyvetek, amit adaptáltak, és tetszett, vagy éppen borzasztónak találjátok?

Mindjárt beköszönt a meleg, és ilyenkor már nem igazán van kedvem forró fürdőt venni, szóval úgy döntöttem, hogy elhasználom az itthon porosodó két fürdőbombám, érettségi előtti relaxációnak pont jók lesznek.
Az a helyzet, hogy hetekkel ezelőtt vettem őket, és nem nagyon néztem utánuk, ráadásul arra se nagyon emlékeztem, amit a boltban az eladók mondtak róluk, az agyamat teljesen kitöltötték a tételeim, és ahányszor elővettem a bombákat, megállapítottam, hogy ezek egyszínűek. Aztán kipróbáltam a Yoga bomb-ot, és meglepődtem. Utána kipróbáltam a Twilight-ot, és megint csak csodálkozva pislogtam. Azt hiszem, megtaláltam a Kinder meglepetés felnőtt változatát.

Persze így utólag rémlik, hogy valamit mondtak arról, hogy "színváltós", és én lelkesen bólogattam, meg nagyon örültem neki, de így valahogy mégis jobban értékeltem a belső meglepetést, mintha tudtam volna róla. Lehet, hogy legközelebb nem nézek utána egyiknek se, és majd az eladólányokat is megkérem, hogy ne lőjjék le nekem előre, ha van valami különleges benne.
Ezeket elnézve újra megbizonyosodtam arról, hogy a fürdőbomba-készítés művészetnek számít.

Állítólag segíti az elalvást (erre utalnak a külsején lévő csillagok, és a holdacska, gondolom), de erről sajnos nem nagyon tudok nyilatkozni, mert az utóbbi időben olyan fáradt voltam, hogy ülve is el tudtam volna aludni. Azt viszont el tudom mondani, hogy általában mindig felkelek valamiért hajnali öt körül, ennek a használata után pedig sikerült végre ébredés nélkül aludnom, majdnem 8 óráig.
Levendula, tonka, karamella, és maláta van belesűrítve ebbe 200 grammos golyóba, és ugyanúgy, mint a Yoga Bomb-ot, itt elérhetitek 1490 Ft-ért.

Egyébként tudjátok, mi jutott eszembe róla? Amerikában elhíresült az a hagyomány, hogy a kisbabák neme úgy derül ki, hogy egy semleges színű torta közepét vagy rózsaszínre, vagy kékre színezik be, és mikor felvágják a babavárón, akkor tudja meg mindenki a születendő nemét.

Összességében, a Yoga Bomb szerintem tökéletes lesz majd a későbbiekben, ha karácsonyi hangulatba szeretnék kerülni, bár nem erre találták ki. Mostantól pedig a Twilight-ot fogom ajánlani mindenkinek, aki megkérdezi, hogy szerintem melyiket kéne először kipróbálnia.

Bár még eléggé újonc vagyok a VKP-bejegyzések írásában, és a legutóbbi két témához nem is igazán tudtam hozzászólni, attól még néha úgy érzem, hogy mégiscsak részt kéne vennem egy-két blogposzttal. A mostani témához szerencsére már hozzá tudok szólni, szóval hálás vagyok a hónap bloggerének, Franciskának, aki most ezzel hozakodott elő.

A művészet talán egyike a legsokszínűbb dolgoknak a világon, engem pedig mindig is foglalkoztatott. Sajnos sosem szerettem múzeumokba járni, és elmerengni a különböző festményeken, arról nem is beszélve, hogy képtelen vagyok arra, hogy művészeti korszakokat és alkotókat memorizáljak, így általában csak mosolygok és bólogatok, mikor az emberek előhozakodnak ezzel a témával (még jó, hogy most érettségiztem művészettörténetből).
Emlékszem, mikor eljutottam pár évvel ezelőtt Angliába, rengeteg kiállításra mentem el, mivel az utazást az iskolánk szervezte. Öt napig voltunk kint, és egy nap minimum egy múzeum, vagy templom bele volt erőltetve a programba. Szégyellem magam, de már nem is emlékszem, hogy melyik múzeumban éreztem úgy, hogy menten elalszok. Azért had védjem meg magam, aznap több kilométert legyalogoltunk már és késő délután volt, és nem én voltam a csoportból az egyetlen, aki úgy döntött, hogy a festmények nézegetése helyett leveti magát a terem közepén lévő kényelmes fotelbe, és bóbiskol, amíg a többiek körbemennek.
Erre csak azért tértem ki, hogy megjegyezhessem, hogy csakis addig tartom érdekesnek a művészetet, amíg nem erőltetik rám. Legyen szó múzeumról és festményekről, írásról, könyvekről, zenéről, ha valaki minden áron el akarja érni, hogy megkedveljek egy művészt, valószínűleg nem fog megtörténni a dolog. Számomra a művészet a szabadságot jelenti. Ebből pedig az következik, hogy senki se mondja meg, hogy milyen utakon járjak a felderítésében.

A művészi szabadság az önálló döntéseinken alapul. Ahányszor mi magunk dönthetjük el azt, hogy miről is szeretnénk írni és milyen témában, az írói alkotás máris örömöt ad azoknak, akik tényleg azért csinálják, mert élvezik. Személy szerint örülök neki, hogy apró kis pont vagyok a rengeteg blogger között, így engem nem keresnek fel cégek különböző termékekkel, és mondják meg, hogy mit írjak le róluk. Nem tudnám ezt csinálni. Törölném a blogot, ha ezt kéne csinálnom, mert nem lelném többet örömömet az egészben.
Az írás mellett a másik hozzám közel álló művészeti ág a rajz, és bár nem érzem magamat olyan hihetetlenül tehetségesnek, ettől függetlenül mindig elégedettséggel tölt el, ha végzek egy rajzzal, és a munkám nyomai a kezemen is ottmaradnak. Igen, engem nem zavar, ha a tenyerem tiszta grafitceruzás lesz, és az sem, ha csupa tempera, vagy vízfesték lesz minden. Valahogy így közelebb is érzem magamhoz ezt az egészet, nincs az egészben semmi mesterkélt, csak látom magamon, hogy valamin keményen dolgoztam, és a munkám eredménye előttem van egy alkotás formájában. Egy kész rajzomat látva általában úgy érzem magam, mint mikor egy blogbejegyzéssel végzek; tudom, hogy csinosítgathatnék rajta és kijavíthatnám pár részletét, hogy megfeleljek pár elvárásnak, de a hibáival együtt érzem igazán a sajátomnak.

A harmadik művészeti ág, amit szeretnék még megemlíteni, a zene lenne. Valahogy nem érzem magam teljesnek nélküle, és számomra a csend egyáltalán nem megnyugtató nap közben. Ahányszor bekapcsolásra kerül a számítógép, az első weboldal, amit megnyitok, az a Youtube, és ahányszor szünetet tartok tanulás közben, már keresem is az éppen aktuális kedvencemet, amit hallgatni szoktam. Azt hozzá kell tennem, hogy csapnivaló vagyok, ha éneklésről, vagy bármilyen hangszerhasználatról van szó, ebben az esetben (ellentétben a festészettel), itt a kész alkotások izgatnak, nem pedig az alkotói folyamat.

Még rengeteg művészeti ág van, amiről írhatnék, kezdve a színművészettől, amit szintén szeretek, egészen a lakberendezésig, ami ugyanúgy érdekel. Számomra a művészet önkifejezés, hiszen mindenki megtalálhatja magát valamilyen szinten az összes művészeti ágban, de nincs két olyan ember, akiknek teljesen egyezne a véleménye, hiszen a személyisége mindenkinek más.